Könyvadaptáció: A nyomorultak

Azért is tartom különösen jónak, ha egy klasszikus regényt megfilmesítenek, mert így biztosan lesz legalább pár ember, akiknek a film meghozza a kedvet a mű elolvasásához is. Már a film előtt is szemeztem a Victor Hugo könnyvvel, de a mai mozizás után nyáron biztosan belevágok.

Mivel nem voltam teljesen tisztában a történettel és hiába olvastam sok helyen, hogy ez valóban egy musical, értek meglepetések rendesen, de összességében egyet kell értenem azzal a 3 Oscarral (összesen 8 jelöléssel).

A film első jelenete után már tudtam, hogy a képi világgal nem lesz probléma. Nem azt mondom, hogy túlszárnyalta a Pi életét, de a top 5-ben mindenképpen benne van. Számomra egyszerre volt élethű és színházi díszlethez hasonló az 1800-as évek Párizsa. A sminkek, maszkok is hihetetlenül élethűek voltak azon a rengeteg statisztán, akik a szegényeket alakították.

A szereplőgárda szerintem már eleve a siker egyik kulcsa volt. Russel Crowe, Hugh Jackman (Jean Valjean), Anne Hathaway (Fatine), Amanda Seyfried (Cosette) és Eddie Redmayne (Marius). Mind az öten hatalmasat alakítottak a filmben és hangban is ott voltak. Az én kedvencem Javert volt Russel Crowe alakításában. Már az első perctől kezdve levett a lábamról az erőteljes, férfias hangjával. Két szereplő viszont abszolút meglepetés volt számomra. Helena Bonham Carter és Sasha Baron Cohen. Azt kell, hogy mondjam, ők is szokás szerint hozták a formájukat. Imádtam őket. Az ilyen "eltúlzott" szerepeket egyszerűen nekik találták ki.

A másik meglepetés akkor ért, amikor realizálódott bennem, hogy a szereplők konkrétan nem is fognak beszélni, hanem végig csak énekelnek majd, de a végére teljesen megszoktam.

Áttérve a dalokra, szerintem mindegyik fülbemászó volt a maga módján. Már az első pár szám után eldöntöttem, hogy le fogom tölteni a soundtrack-et.

Azt szerencsére vagy nem szerencsére nem tudom megítélni, hogy mennyire igazadott a könyvhöz a film, de önmagában számomra nagyon jól megállta a helyét. Átjött az üzenete, szinte végig könnyezve néztem,  igazán hatással volt rám. Talán annyi nem tetszett benne, hogy az eleje nagyon gyorsan haladt, a végét viszont   elhúzták, és a Rómeo és Júlia szál (úgy értem Marius és Cosette)  pedig nekem erőltetett volt, de valószínűleg ez a könyvben sem fog majd tetszeni.

Nézzétek meg, mert igazi élmény. Látványos és szívmelengető.

Jane Austen: A mansfieldi kastély

Elérkeztem a hetedik és egyben utolsó Jane Austen által írt (és befejezett) történet végére, de nem szomorkodom, mert az ő könyveit bármikor szívesen újraolvasom és valóban fogom is még néhányszor.

A mansfieldi kastélyban Fanny Price a hősnőnk, aki - mint minden Austen karakter- igencsak elüt a környezetétől. Fanny egy csöndes, erkölcsös, szófogadó leányzó, aki legszívesebben a kis fűtetlen padlásszobájában üldögél, közben olvas vagy éppen kézimunkázik. Emelett nagyon jó megfigyelő és éleslátó, de egy csupaszív ember. Tíz éves korában került a Bertram családhoz, nagynénjéhez, nagybátyjához és unokatestvéreihez a csodálatos Mansfield Parkba, ahol a legjobb nevelést biztosították számára, bár Norrisné, a másik nagynénje nem kezelte ugyanúgy, mint a Bertram lányokat. És a történetünk pedig ott kezdődik el, ahol minden Austen regény. A lányok-fiúk felcseperednek és elindulhat az ádáz küzdelem a minél gazdagabb férjek és feleségek megszerzéséért.

Nem tagadom, hogy sokszor a hangulatomtól függ, hogy éppen hogyan viszonyulok egy könyvhöz. A mansfieldi kastély kb. 200 oldalig, azaz a feléig nagyon unalmas volt számomra, aki oda meg vissza van Jane Austen körmondataiért és lélekábrázolásáért. Valahogy úgy éreztem, hogy minden történéssel, minden újabb szereplővel már találkoztam valahol, nem annyira távol, Jane valamelyik mások regényében. Aztán egyszer csak elkezdtem falni az oldalakat és nem volt megállás egészen a végéig, ahol nagyon nehezen búcsúztem el a szereplőktől.

A mansfieldi kastélyban az ellenszenves karakterek száma hatványozódik az Austen regényekhez képest, így bizonyos pillanatokban szinte mindenki kapott tőlem egy-egy képzeletbeli nyaklevest. Az Emmán kívül minden könyvben imádtam a hősnőket, de Fannyvel kapcsolatban is sokszor voltak kételyeim, mert Elizabethhez vagy Annehez viszonyítva sokszor úgy éreztem, hogy megalszik a szájában a tej, és még életében nem jutott eszébe, hogy kiálljon magáért. Viszont ha a végkifejlettet vesszük alapul, akkor minden okkal történet ebben a regényben, amiért megint pirospont jár a mi drága Janeünknek.

Austen ebben a regényében az egyszerű, erkölcsös emberek értékeit szerette volna bemutatni és kicsit a felszín alá merészkedett. Sokkal élesebben bírálta az érdekházasságot és az előkelők életvitelét. Sokan ezt a művét tartják a legtökéletesebbnek. Ezzel bizonyos szempontból egyetértek, mert ezen a történeten botránkoztam meg és gondolkoztam el a legtöbbet. Ha viszont a karakterekre megyünk rá, akkor még mindig az írónő többi könyve viszi a prímet.

2008-as Ulpius-ház kiadás

És ami miatt még egy kicsit kakukktojás ez a könyv, az a szerelmiszál vagyis persze, szerelmiszálAK. Fanny annyira szelíd teremtés, hogy nem gondolná az ember, hogy szorult belé némi szenvedély, hacsak nem említené meg néha az írónő, hogy mennyire rajong a fiatalabbik unokabátyjáért, Edmundért. Az összes szenvedélyt ebben a történetben Henry Crawford testesíti meg, aki nem álompasi, Darcy lába nyomába sem érhet, de mégis vonzó, igazi rosszfiús alkat, akiért minden hölgy odavan. Kivéve persze Fanny-t, akiért a drága Crawford úr epekedik. Egy darabig...

Na de spoilermentesítve a dolgot. Számomra nem ez a námbörván Austen regény, viszont bizonyos szempontból többet ad, mint a társai. Austen pedig ismét hozta a kötelezőt. Azt az iróniát, gúnyt, humort, amit megszokhattunk tőle.  A Mansfield Parkot pedig szíves-örömest meglátogatnám bármikor.

Értékelés: 4/5

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 1968

Oldalszám: 424

Bővül a kívánságlista... - Május

A molyok egyik fő jellemzője, hogy gyorsabban bűvül a kívánságlistájuk, mint az elolvasott könyvek száma. Ebben a kis "rovatban" minden hónapban bemutatok majd öt könyvet, amelyekkel ismét hosszabb lett az amúgy is kilométeres kívánságlistám.

Isaac Marion: Eleven testek 

R egy fiatal férfi. Éppen egzisztenciális válságban van – ő egy zombi. Keresztülverekszi magát a háborúban megsemmisült, összeomlott Amerikán, és az eszüket vesztett, éhes társai között mégis valami többre vágyik, mint vér és agyvelő. A többiekkel ellentétben ő tud beszélni – néhány felmordult szótagot ugyan, de a belső élete csupa mélység, csupa csoda és vágy. Nincsenek emlékei, nincsen személyisége, nincs pulzusa sem, de vannak álmai.

Elég gyorsan körbejárta a világhálót az Eleven testek, köszönhetően az április elején bemutatott filmváltozatnak. Én magam még mindig a "nyugis" könyveket preferálom, nem szeretem se a fantasy-t, se a disztiópiás regényeket, de azért mindet elolvasom.  Így az Eleven testeket sem szeretném ha kimaradna a repertoárból. Főleg, hogy sokan nagyon jó véleménnyel vannak a könyvről. Most komolyan, kit ne érdekelne egy zombi szemszögéből íródott történet?

Yann Martel: Pi élete

Pi Patel különös fiú. Egyesek szerint (közéjük tartoznak a szülei is) bogaras. Tizenhat évesen elhatározza, hogy nemcsak hindu akar lenni (születésénél fogva az), hanem keresztény és moszlim is. És keresztül is viszi az akaratát: nemcsak hogy megkeresztelkedik, de beszerez egy imaszőnyeget is. Hősünknek már a neve is furcsa: keresztnevét – Piscine Molitor – egy párizsi uszodáról kapta. Iskolatársai persze Pisisnek csúfolják, mire ő lerövidíti a nevét, és a gyengébbek kedvéért felírja a táblára: π=3,14.

Az is furcsa, hogy egy állatkertben lakik Pondicherry városában, amelynek apja a tulajdonosa és vezetője. És éppen itt kezdődnek a bajok: az állatkert nem jövedelmező – a család úgy dönt, hogy eladja az állományt, s átköltöznek Kanadába. Az Észak-Amerikába szánt példányok egy része velük utazik a Cimcum nevű teherhajón. A hajó egy éjszaka valahol a Csendes-óceán kellős közepén elsüllyed. Az egyetlen túlélő Pi Patel – valamint egy mentőcsónak-rakományra való állat: egy zebra, egy orangután, egy hiéna – és egy bengáli tigris!

Volt szerencsém látni a filmet, ami nem kis benyomást tett rám, bár vannak fenntartásaim azzal kapcsolatban, hogy mennyire is adja át a könyv hangulatát.  A film eleje és vége erősen filozofálgatósba megy át, viszont a közepe a látványra van kihegyezve. Ez viszont nem baj, mert életemben nem láttam még ilyen csodálatos filmet, csak kíváncsi vagyok, hogy a könyvben hogy van ez megoldva. Vágyom a filozófiára!

Vivien Holloway: Pokoli szolgálat

Lilian küzdött. Mindent megtett, mégis elbukott, most pedig már sohasem szabadulhat a Pokolból. Ő az Ördög egyik bérgyilkosa. Életre szóló szerződéssel. Egy lélektolvaj, aki levadássza azokat, akik keresztbetettek Lucifernek, a lelküket pedig magával viszi. Az új megbízás egyértelmű, a feladat világos, ám Lil dolga korántsem olyan egyszerű, mint gondolta volna. Mert a Pokolban semmi sem az, aminek látszik. 

Imre Viktória Anna Kísértés Rt. című könyve óta vonzanak a pokollal és Luciferrel kapcsolatos történetek. Ez a könyv rádadásul szintén egy magyar író tollából való (molyon Wee-ként találjátok meg). 

Jane Rogers: Jessie Lamb testamentuma

Asszonyok és lányok milliói halnak meg, amikor egy terhes nőket támadó vírus elszabadul, és az emberiség sorsa is kockán forog. Isten keze, vagy a tudósok hibája? Az emberi sötétség és pusztítás gyümölcse? 

Jessie Lamb egy hétköznapi kamaszlány különleges körülmények között: miközben világa összeomlik, idealizmusa és bátorsága arra sarkallja, hogy megtegye a szükséges, hősies lépést, és hozzájáruljon az emberiség megmentéséhez. Vajon Jessie valóban hős? Vagy, ahogy az apja tart tőle, könnyen befolyásolható csitri, aki fel sem fogja tettei következményét? 

Szerintem már a fülszöveg magáért beszél. És jól tudjuk... ne ítélj a borító alapján, de ennek a  könyvnek a borítója valami csodálatos. Olyanannyira, hogy maga az írónő is a legjobb borítónak ítélte meg. (A kép készítőjvel Gyermán Petrával az Ad Astra kiadó honlapján olvashattok egy rövid interjút.) A könyv  a 84. ünnepi könyvhéten jelenik meg! (június 6-10.)

Vass Virág: Sohaférfi

A Sohaférfival már mindannyian találkoztunk. Pontosan tudjuk, mi fán terem, még sincsen rá rendes szavunk. Így kénytelen voltam egy regényben megírni. A Sohaférfi egy jelet keres, de sajnos mindeddig hiába. Nem a szerelemtől fél, hanem attól, hogy nem múlik. Talán ez a legnehezebb számára, megszokni az érzéseit. Olyan őrült súllyal nehezedik rá a magány, hogy néha maga is csodálkozik, hogy képes felemelni a lábát a földről. 

Nem olvastam még Vass Virág egyetlen könyvét sem, és ami igaz az igaz, nem mindenkinek van róluk egyöntetűen jó véleménye, a Sohaférfi fülszövege viszont igazán megfogott. A könyv várható megjelenése: június 28.

Csókolom, megérkeztem... - Eurovízió 2013

Az előbbi posztban nem esett szó a mi drága Alexünkről, akit a lakosság nagy százaléka a pokolra kíván. És még igazán szépen fejeztem ki magam.

Én az első dala megjelenése óta rajongója vagyok ByeAlex munkásságának. Annyira egyszerű letisztult dalai vannak, amihez egy jellegzetes hang társul, nem egy operaénekesé, de mégis kellemes. A személyisége pedig szerintem egy üde színfolt a magyar zeneiparban. Ő egy kicsit őrült, de laza srác, aki két lábban áll a földön.

Az elején még arcot sem tudtam kötni a hanghoz,dalhoz, de a Csókolomot első hallásra megszerettem. Aztán jött a Láttamoztam és a Messziről, majd pedig a Kedvesem...

Amikor A dal során elküldtem a pár kis smsemet, álmodni sem mertem róla, hogy Alex egyszer még ott fog állni Malmöben a színpadon. De a szavazók meglepetést okoztak és Alexből hatalmas sztár, meg egy annál is nagyobb céltábla lett.

Én megértem azt, hogy nem mindenkinek egyforma az ízlése, de van itt pár dolog, ami azóta sem hagy nyugodni. Miért nem szavazott az a sok okos ember akkor másra, ha annyira nem megfelelő nekik Alex? Miért baj az, ha magyarul szeretne énekelni? Érdekes, hogy tavaly és tavaly előtt mindenkinek az angol dalok szúrtak szemet. Miért baj az, hogy Alex nem veszi halálosan komolyan a versenyt és nem célja, hogy megnyerje? Szerintem ezt úgy hívják, hogy intelligencia és realizmus. Mi baj van azzal, ahogy öltözködik? És úgy alapvetően mi a baj a dalával? Mert hogy manapság jó magyar dalszöveg ezerből egy ha van, és a Kedvesem is ezek közé tartozik. De biztosan én vagyok elfogult, hiszen az a jó, ami semmiről nem szól és legalább ötször szerepel benne, hogy "baby".

De lecsillapodva egy picit. Az emberek ahelyett, hogy megbecsülnék azt, aki egy kicsit kilóg a tömegből, egy kicsit különc, egy kicsit különleges, a sárga földig leoltják és mindent megtesznek, hogy kifejezzék a  negatív véleményüket. A helyesírásról persze nem ejtenék inkább szót.

A magyarok egyik legnagyobb problémája, hogy mindig háborogniuk kell valamin és Alex hirtelen jött sikere tökéletes erre. A nevetséges most már csak az, hogy sokan még mindig nem állnak le, azok után sem, hogy Alex,Helga és Dani sikert arattak Malmöben. Mert ez történt.

Véleményt nyilvánítani lehet és kell is, emberi keretek között. Én csak azt szeretném, hogy egyszer, csak egyszer a dalverseny döntőjében mindenki szorítson a magyar versenyzőért. Nem kell halálosan rajongani érte, csak elfogadni és szurkolni neki, mert Magyarországot képviseli.

Nem vagyok szakértő, de én a tavalyinál jobb helyezést várok kicsinyke országunknak. Jó elégtétel lenne az egyszer biztos...

Azéntoptizem - Eurovízió 2013

Azok népes táborába tartozom én is, akik Wolf Kati óta nézik az Eurovíziót. De azóta elég becsületesen végigkövetek, végigizgulok mindent, elvétve szavazok is, mondhatni rajongó lettem. Igen, tudom, hogy ennek az egésznek semmi értelme és jelentősége, mégis jó érzés, amikor meglátom a képernyőn, hogy Hungary, magyar előadók jelennek meg a színpadon és én végig táncolom, énekeklem, üvöltözöm a dalt és még egy-két könnycsepp is legördül az arcomon a döntőbe jutottak bejelentésekor. A döntőben pedig végigcsinálom ugyanezt, és amikor a végén kiderül, hogy majdnem utolsók lettünk, akkor twitteren a többi emberrel szétoltjuk a versenyt és ploitizálunk meg miegyebek. Egyszóval, jó kis kovácsoló erő ez a dalverseny. Idén különösen sok időm volt tanulmányozni az induló dalokat, tekintve, hogy már majdnem egy hete beteg vagyok. Rengeteget dúdolgattam őket két köhögés közepette, némelyik dal igazán a szívemhez nőtt, így nehéz volt kiválasztanom a 10 kedvencemet, de íme: 

1 pont goes to Anglia - Bonnie Tyler: Believe In Me

Annyi lassú dal van idén, hogy megőszül az ember miközben ezeket hallgatja, természetesen pont egymás után. Nekem mégis nehéz volt kiválasztanom a kedvenc női balladámat, mert az észt és a moldáv dal is nagyon tetszett. Végül mégis valamiért Bonnie dalát ítéltem meg jobbnak.

2 pont go to Franciaország - Amandine Bourgeois: L'enfer Et Moi 

Úgy vagyok a francia nyelvvel, hogy egyszer utálom, máskor pedig közel állok hozzá, hogy beiratkozzam egy nyelvtanfolyamra. Most a tanfolyamon gondolkodom erősen. Első hallásra nagyon megtetszett ez a dal, és az angol dalszöveg elolvasása előtt is sejtettem, hogy miről szól. Olyan kis pimasz, szemtelen. Szeretem.

3 pont go to Finnország - Krista Siegfrids: Marry Me 

Ezt a dalt már régebben meghallgattam és az első reakcióm egy erőteljes WTF?! volt. Viszont mióta a második elődöntőben hallottam és láttam a mini színházat hozzá... Katy Perry feeling meg minden, de ez egy dalverseny és a Marry Me rohadt fülbemászó. Úgyhogy DING-DONG! 

 4 pont go to Málta - Gianluca: Tomorrow 

Mindenkinek Gianluca kinézetű háziorvost kívánok, bár ez a dal számomra annyira feel good, hogy amikor hallgatom egyszer sem köhögök közben, esküszüm. Pedig azért 3 perc az 3 perc... Ez a dal is egy kis kakukktojás a mezőnyben és nem tudom, hogy miért voltunk megijedve, hogy nem jut tovább, Szerintem top10 lesz... 

5 pont go to Dánia - Emmelie de Forest: Only Teardrops

Első látásra, hallásra egy szőke Loreen-nek és egy wanna be Euphoria dalnak tűnt, de végül is kevésbé irritáló, sőt még szerintem szeretem is, mert ez sem megy ki a fejemből. 

6 pont go to Ausztria - Natália Kelly: Shine

Annyira 2013 popja ez a dal, hogy még mindig ki vagyok akadva rajta, hogy nem jutott tovább a drága Natália. Ez az egyetlen dal az én kis top tizemben, ami nem jutott a döntőbe. Szégyelje magát mindenki, aki nem szavazott rá! Egyáltalán nem erőltetett, a dalszöveg is jobb a legtöbb dalénál és Natália meg nagyon jó énekesnő és cuki. Kiakadás befejezve.

7 pont go to Norvégia - Margaret Berger: I Feed You My Love

Éppen hogy csak lemaradt a dobogóról Margaret, aki ha felmegy a színpadra egyszerűen muszáj őt figyelni. Kicsit Janicsák Veca Új generációjához tudnom hasonlítani a dalt, mert szerintem nehéz "megérteni", nem feltétlenül marad meg első hallásra az emberben, de nálam betalált. 

8 pont go to Hollandia - Anouk: Birds 

Ez egy felkavaró dal, nem akar megfelelni, nem akar tetszeni, de mégis sokaknak tetszik. A dalszöveget külön kiemelném, Anouk meg egy annyira egyszerű, elbűvölő nő. Több ilyen dal kellene, mint az övé. Azt zárójelben megjegyzem, hogy a klip nem tudom miért lett egy hatalmas Black Swan koppintás... 

10 pont go to Görögország - Koza Mostra feat. Agathon Iakovidis: Alcohol Is Free 

Kompromisszumos megoldás miatt lemaradt a dobogó legfelső fokáról a legszexibb görög énekesünk és bandája + Csukás István görög megfelelője. És már csak a címe miatt is sok pontot kell hogy kapjanak tőlünk a fiúk. Igazi bulizós szám, amiért sóvárogni fog ma mindenki. Bár a döntőben elég jól el lettek osztva a dalok. Lehet, hogy elalszol 5-10 percre, de a Koza Mostra majd felébreszt.

12 pont go to Izland - Eythor Ingi: Ég Á Líf 

Nem biztos, hogy ez az, amire mindenki számított, de szeretek meglepetést okozni. Az egyetlen dal, amin igazán elérzékenyültem már első hallásra, úgyhogy június 15-én költözöm Izlandra. Legalább ott nincs ilyen meleg. Eythor Ingi az egyik legjobb énekes és legőszintébb előadó idén (az utóbbi egyébként a mi ByeAlexünkre is igaz), a dala pedig a szívemig hatolt./Könnycsepp legördül.../ Egyébként az az angol címe, hogy I'm alive.

És igen, egyetlenegy szavazatott engedhetek meg magamnak, úgyhogy azért nyomta le a görögöket, mert ők fognak eleget kapni tőlünk is meg másoktól is, kell a támogatás. Remélem Izland meghálálja majd nekünk...

Citromdíjat is szeretnék osztani, ami ugyanakkora szeretetet takar, mert bizony ezeket a dalokat szerintem többször hallgattam meg, mint a pontozottakat és boldogságot is hoztak, nem keveset. Nézzétek meg Románia, Montenegró és Macedónia produkcióit is!

Fejős Éva: Karibi nyár

Én annyira szeretem Fejős Éva könyveit, hogy az utolsót 2011 karácsonyán olvastam. Stílusosan ez volt a Karácsony New Yorkban. Szóval a 2012-es év Fejős Éva mentes volt, annak ellenére is, hogy a A mexikói és a Cuba Libre már majdnem két éve a polcomon porosodik. Fellángolásból vettem őket egy régi 1+1 akcióban, aztán elmúlt a varázs.

A Karibi nyár viszont már a megjelenése előtt felkeltette az érdeklődésemet, de  ha karácsonyi kívánságlistáról vagy egyéb könyvbeszerzésről volt szó, valahogy más könyvek mindig előtérbe kerültek. A május 1-jei Ulpius akciót már nem tudtam visszautasítani és 499 forintért enyém lett ez a drágaság, amit azóta el is olvastam.

Fülszöveg:

Egy könyv, ami életet ment… 

Egy sziget, ahol boldogságra lelsz… 

Egy utazás, ami örökre megváltoztat… 

A Pearl of the Caribbean egy igazán különleges hajó. Egy ősi legenda újjászületéséről, a rejtélyes boldogságszigetről és a karibi „emlékgyógyító”, Carol Santos újbóli felbukkanásáról suttog a hajó személyzete és a kiválasztottak, köztük egy magyar nászutaspár is. Ladányi Niki újságíró azonban nem a boldogságszigetet keresi; egy fájdalmas emlék, egy sorsfordító titok és egy halálosan veszélyes ellenség elől menekül… 

Egy másik fiatal nő, Leonora, San Juanban egy életre szóló küldetést teljesít. Vajon képes-e egyszer az életben a szívére hallgatni, és olyasvalakivel megosztani a súlyos feladatot, aki segítője, lelki társa és akár szerelme is lehetne az úton… vagy ez a döntés végzetes következményekkel jár?

Ha nem okozna akkora problémát spoilerek nélkül, röviden leírni a könyv tartalmát, akkor nem folyamodnék a fülszöveg bemásolása nevezetű módszerhez, de mint Éva minden könyvében, itt is ezer szálon fut a történet. Sok értékelésben olvastam, hogy nehéz volt kibogozni az elején a szálakat, ezért direkt jobban odafigyeltem az olvasásra, nehogy belezavarodjam a történetbe. Szerencsére mindent sikerült megértenem. Azt hiszem.

Valószínűleg én is változtam mióta az utolsó Fejős könyvet elolvastam, de valahogy az írónő stlíusát is kiforrottabbnak éreztem, mintha ő maga is jobban elfogadná, hogy igen én ilyet tudok írni, és ez tetszik az embereknek. Mert szerintem Fejős Éva könyveinek van helye a magyar könyvpiacon, nem hiába a Karibi nyár már a 12. megjelent könyve.

Évának van egy bevált recepetje. A hozzávalók: egy egzotikus hely, sikeres és kevésbe sikeres nők és férfiak, párkapcsolatok és a múlt titkai. Ehhez pedig hozzáadja a saját stlíusát és gondolatait. Az pedig, hogy a történetek, a szereplők talán az általam nagy magyar valóságként nevezett dolgot nem éppen hűen tükrözik... Mi van abban?

"Vannak olyan könyvek, amelyek álmodni hívnak, és vannak olyanok, amelyek megmutatják a valóságot." - mondja Paulo Coelho. És azt hiszem nem kell mondanom senkinek, aki már olvasott legalább egy Fejős Éva könyvet, hogy az ő írásai hova tartoznak. Talán pont az a titkuk, hogy elröpítik az embert egy távoli helyre, ahol egy kitartó,sikeres, de egyben szerencsés karakter szerepébe bújhatnak és kiszakadhatnak a hétköznapokból. 

A fentebb említettek mellett azért én mindig hiányoltam valamit Éva könyveiből. Nevezzük el ezt mélységnek. Bántott az, hogy annyi, de annyi jobbnál jobb szereplő tűnt fel a színen, csak egyszerűen nem volt időm őket megismerni, mert a cselekmény pörgött ezerrel. A Karibi nyárban viszont minden annyira szépen fel volt építve és a szereplők nevén kívül egy csomó minden mást is megtudhattunk. 

A kedvencem természetesen Carol Santos és a boldogságsziget legendája volt, amivel a hozzávalók listájára új elem került fel, a fűszer. Mert Éva már ilyet  is használ és jól használja. Nem túl sok, nem túl kevés. 

Ettől függetlenül én még mindig várok valamit, valami kis katarzist a végére. De ha ez meglesz, akkor jöhet az 5/5. Hajrá Éva!

Értékelés: 4,5/5

Kiadó: Ulpius-ház

Kiadás éve: 2012

Oldalszám: 518

Fábián Janka: A német lány

Bár az Emma lányához még nem volt szerencsém a könyvtárban, de a "Szent asztalon" újabb Fábián Janka könyv jelent meg, A német lány. Így hát folytattam a Fábián életmű megismerését, és igen, ehhez a könyvhöz is elég volt csupán egy hétvége. De vajon jelent ez valamit? /Azt jelezném, hogy most először lehet, hogy spoilereztem egy picikét./

Fülszöveg: Sepp Weinbach, azaz Borpataky Jóska, a baranyai sváb fiatalember a német hadsereg századosaként vesz részt először Franciaország megszállásában, majd Sztálingrád ostromában. A két esemény más-más okból örökre megváltoztatja az életét. A háború után Bajorországban letelepedő férfit csakhamar utoléri a múltja, egy furcsa kislány, Rose alakjában. Rose, a hármas (magyarnémetfrancia) identitással rendelkező lány tizennyolc éves korában, a hatvanas évek elején diákként Párizsba kerül. A regény az ő boldogságkereséséről szól: vajon képes lesz-e megküzdeni a saját maga és a már csaknem húsz éve véget ért, de a lelkekben még dúló háború démonaival? Képes lesz megtalálni helyét egy családban, amelyet már a felbukkanása előtt is meglehetősen kusza viszonyok, elhallgatott titkok és fel nem dolgozott tragédiák jellemeztek? Végül pedig: többszöri próbálkozás után sikerül-e megtalálnia az igaz szerelmet? 

A fülszöveg alapján azt gondolná az ember, hogy ismét minden adott egy romantikus, történelmi fűszerezésű regényhez. Én is így voltam ezzel kb. a történet feléig, ameddig nem csak Rose volt a főszereplőnk, hanem nagyrészt az édesapja, Sepp. 
A cím alapján azt hittem, hogy már a történet elején megismerjük Rose-t, de ehelyett Borpataky Jóska Franciaországban majd Sztálingrádban töltött katona éveiről olvashattam rengeteget, és most először nem bántam. Az Emma szerelmében a túl sok harci jelenet unalmassá tette a könyvet, de A német lányban az írónő már nem a robbanásokra, lövöldözésekre fektette a hangsúlyt, hanem arra, hogy a katonák érzéseit ismertesse meg velünk. Ez a rész hihetetlenül tanúságos volt, hiszen kiderült belőle, hogy ember és ember között nincsen különbség. A II. világháború idején a katonák csak bábok voltak pár őrült ember kezében.

a 2010-es kiadás borítója, Hungarovox

Sztálingrád után, kb. a 100. oldal körül jelent meg a történetben Rose, aki ezután átvette a főszerepet és számomra innentől lezdve megszakadt élvezet. Rose felnőtt a német birtokon és Párizsba utazott, hogy zenét tanuljon. Itt megismerkedett a Saint-Martin családdal, szerelmes lett és mindent úgy történt, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva. Vagyis klisé, klisé hátán és plusz egy dolog, ami nálam mindig kiveri a biztosítékot... Rose egy tüneményes lány, mindenki imádja őt, csak éppen 200 oldalon keresztül egyszer sem tudjuk meg, hogy MIÉRT. 
Minden szereplő túl idealizált volt számomra, nem csak Rose. Mintha egy színmű karaktereit vonultatta volna fel az írónő, aki a végére teljesen kiffuladt, elfogytak a közhelyek, és nem tudom létezik-e ez a szó, de szerintem túlírta a könyvet. Azzal menthette volna ki magát nálam, ha egy szép homályos véget ad ennek a történetnek. 

Kicsit csalódtam most az írónőben és azt hiszem, hogy kezd kifogyni az ötletekből, pedig ez még csak a harmadik könyv volt, amit tőle olvastam. Viszont nem mondom, hogy feladom a Fábián Janka könyvek olvasását, mert remek kikapcsolódás, hiszen olvastatja magát az írónő minden könyve. Csak akkor van baj, ha már idegesítővé válik, mert annyira kiszámítható.

Értékelés: 2,5/5

Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2012
Oldalszám: 364