Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 1. - Kezdet

Nincs olyan könyv, ami ellenkezik az elveimmel, szeretek elolvasni egy regényt mielőtt véleményt alkotnék róla. A Szent Johanna gimit is már ezer éve el szerettem volna olvasni, csak soha nem adódott rá alkalom egészen két nappal ezelőttig, a Kindle tulajdonossá válásom napjáig. Az szjg első része ezentúl több dolog miatt is fontos helyet foglal el a szívemben. Az első? Ez az első Kindle-n elolvasott könyvem. És a többi? Olvassatok tovább!

Szerencsére ennél a könyvnél nem nehéz leírni a rövid tartalmat, mert az  alaptörténet nagyon egyszerű. Augusztus végén a költözésük alkalmával Reni talál egy naplót, amibe el is kezdi leírni a mindennapjait. És hogy miért is olyan érdekesek ezek a mindennapok? Mert Reni szeptemberben kezdi meg a gimis éveit a Szent Johanna Alapítványi Gimnáziumban. Ez az a dolog, amin mindenki átesett/ át fog esni életében, hogy új osztályba kerül, ahol be kell illeszkedni, új barátokat kell szereznie satöbbi. Reni esetében ez pedig különösen nehéz (azért elég könnyen sikerült), mert ő nem egy átlagos lány. Szeret olvasni. Nem érdeklik a mobilos kütyük. Sem a sorozatok vagy a Fall Out Boy. A Kezdet az ő és az osztálytársai mindennapjait mutatja be az első félévben, ami egy elég meghatározó dolog. Szerintem.

Úgy vágtam neki ennek a könyvnek, hogy tudtam, tetszeni fog, szimplán csak azért, mert odavagyok  az ilyen történetekért, a naplóformáért. Igazam lett, mert nem tudtam abbahagyni az olvasást, egy nap alatt végeztem az egész könyvvel. Viszont nem ez lett életem könyve, mert vannak benne hiányosságok bőven.

Most először valamiféle rendszert képezve elemzem egy kicsit az én szemszögemből az szjg első részét.

Történet, Cselekmény: Alapvetően ez a téma mindig nyerő, mert tényleg mindenki bele tudja magát élni, vissza tud gondolni a múltjára. És a bibi itt van. Mindenki össze fogja hasonlítani a saját tapasztalataival a Renivel történteket és rájön, hogy nem éppen a realitás talaján mozgunk, ha a regény történetét nézzük. Például Reni csak hisztizik, pedig mindenkivel tök jól kijön, az osztály nagyon összetartó és meglepően jól tolerálják egymás viselkedését. Hiába beszélünk csak egy 12 fős osztályról, ilyen nincs. Még egy francia szakos alapítványi gimnáziumban sem. 

A szerelmi szál? Elengedhetetlen, egyelőre nagyon aranyosnak tartom és kíváncsi vagyok a további történésekre.

A cselekmény pedig meglepően reális, hiszen elég egyhangú a dolog a korizással és egyéb iskolai programokkal. Néha kicsit unalmas is, viszont van, hogy ez kell az embernek.

Karakterek: Az osztályban mindenki egy "típust" képvisel. Tudom-tudom, csak 12-en vannak és hiába hozakodok elő az én példámmal, mert én 30 fő feletti osztályba járok, de egyszerűen nem lehetnek ilyen szélsőségesek a szereplők. Nem azt mondom, hogy nem lehetnek deszkások, kockák meg emok egy osztályban, de a valódi embereknek ennél árnyaltabb a személyisége, nem csak egy jellemzője van. Egyedül Reninél, Corteznél és Arnoldnál éreztem azt, hogy nincsenek túlidealizálva. Ha az írónő bevállalta, hogy ennyi szereplőt összefog, akkor tegyen ki magáért.

Megfogalmazás: Mikor átgondoltam az érzéseimet a könyvvel kapcsolatban, ennél a pontnál akadályokba ütköztem, ugyanis egy naplóformában íródott történetről beszélünk, amit egy 14 éves lány "ír". Szóval miért is várok én el leírásokat? Miért is várok kevesebb szóismétlést? Vagy kevésbé egyszerű nyelvezetet?

Ez nem egy Austen regény. Ez egy Leiner Laura által nagyon is jól megírt könyv, aminek a második részét hamarosan elkezdem olvasni, és nem fogok megállni a végéig. Csak azt érzem, hogy ez már nem kifejezetten nekem való, hogy vannak könyvek, amik nagyobb hatást tudnak elérni bennem. De leszarom, mert sokat mosolyogtam és egyszer fel is nevettem miközben olvastam Reni első félévének a történetét. Nem egy szereplőben kicsit magamra ismertem és még nem szerettem bele Cortezbe, de ami késik nem múlik. Bár lehet, hogy nálam ez már végleg elmúlt.

Értékelés: 4/5

Bővül a kívánságlista - Július

Rengeteg felől érhetik hatások a molyembert, ennek ékes bizonyítéka az ehavi kívánságlistás poszt is. Vágjunk bele!

Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek

A minap a Tescoban nézelődtem egy félórát a könyves részlegen és igazából a címe fogott meg először. Aztán a fülszöveget tanulmányozva éreztem, hogy ez jó, ezt el kell olvasnom. Amint hazaértünk meg is néztem a molyon a könyv értékelését (67 csillagozás után csupán 97 százalékos), beleolvastam a véleményekbe. Nekem ezt a könyvet el kell olvasnom!

Louisa Clark elégedett az életével: szereti a csendes kisvárost, ahol születése óta, immár huszonhat éve él, a munkáját a városka egyik kávézójában. Szereti a családját, a mindig hangos, zsúfolt házat, ahol apjával, anyjával, az Alzheimer-kóros nagyapával, a család eszének tartott nővérével és annak ötéves kisfiával él. És talán még Patricket is, a barátját, akivel már hét éve vannak együtt. Egy napon azonban Lou szépen berendezett kis világában minden a feje tetejére áll: a kávézó váratlanul bezár, és Lou, hogy anyagilag továbbra is támogathassa a családját, egy harmincöt éves férfi gondozója lesz, aki – miután egy motorbalesetben teljesen lebénult – depressziósan és mogorván egy kerekes székben tölti napjait… 

Will Traynor gyűlöli az életét: hogy is ne gyűlölné, amikor egyetlen nap alatt mindent elveszített? A menő állása Londonban, az álomszép barátnője, a barátai, az egzotikus nyaralások – mindez már a múlté. A jelen pedig nem is lehetne rosszabb: nem elég, hogy önállóságától és méltóságától megfosztva vissza kellett térnie a szülővárosába, ebbe az álmos és unalmas városkába, a szülei birtokára, most még egy új gondozót is felvettek mellé, anélkül hogy kikérték volna a véleményét. Az új lány elviselhetetlenül cserfes, idegesítően optimista és borzalmasan felszínes… 

Lou-nál és Willnél különbözőbb két embert keresve se találhatnánk. Vajon képesek lesznek-e elviselni egymást, és -pusztán a másik kedvéért- újraértékelni mindazt, amit eddig gondoltak a világról?

J. A. Redmerski: A soha határa

Egy újabb romantikus, erotikus regény, ugyanolyannak tűnik mint a többi, csak egyben különbözik - egyöntetűen jó véleményeket olvasni róla. A romantika a női szívnek pedig sohasem árt.

Camryn Bennett még csak húszéves, de azt hiszi, pontosan tudja, milyen lesz majd az élete. Ám egy vad éjszaka után az észak-karolinai Raleigh legmenőbb belvárosi klubjában ismerősei és önmaga elképedésére úgy dönt, otthagyja megszokott életét, és elindul a vakvilágba. Egy szál táskával és a mobiltelefonjával felszáll egy távolsági buszra, hogy megtalálja önmagát – és helyette rálel Andrew Parrish-re.A szexi és izgató Andrew úgy éli az életét, mintha nem lenne holnap. Olyan dolgokra veszi rá Camrynt, amilyenekre a lány sosem hitte magát képesnek, és megmutatja neki, hogyan adja meg magát a legmélyebb, legtiltottabb vágyainak. Hamarosan ő lesz Camryn merész új életének központja – olyan szerelmet, vágyat és érzelmeket kelt, amilyeneket a lány korábban elképzelni sem tudott. De Andrew nem árul el mindent Camrynnak. Ez a titok vajon örökre összehozza őket – vagy mindkettőjüket elpusztítja?

Murakami Haruki: Miről beszélek,amikor futásról beszélek?

Nem olvastam még az író egyetlen könyvét sem (bár tervbe van véve mint ahogyan az összes többi író, összes többi könyve, aki csak a világon létezik), de Katacita blogján olvastam róla és nagyon megragadott, mert én is szeretek futni. Nem vagyok benne jó, de szeretem csinálni. :)

Murakami Haruki 1982-ben az írói mesterséget választva eladta a dzsesszbárját, és hogy megőrizze kondícióját, futni kezdett. Egy évvel később már végigfutotta az Athén-Marathon távot, és ma, számtalan triatlonnal, versennyel, tucatnyi regénnyel a háta mögött, érzi, hogy a sport legalább olyan hatással van írói munkásságára, mint az erőnlétére. 

A feljegyzésekből, beszámolókból, elmélkedésekből és visszaemlékezésekből álló naplóból megtudhatjuk, hogyan készült négy hónapon át a világhírű japán író a 2005-ös New York City maratonra, hogyan került a tokiói Jingu Gaien parkból a bostoni Charles River partjára, ahol nem tudta felvenni a versenyt a fiatal lányokkal. A rendszeres sport ürügyén nincs hiány témában: felidézi, hogyan lett író, számba veszi legnagyobb sikereit és csalódásait, lemezgyűjtő szenvedélyét, örömeit, hogy ötvenen túl is javítható a fizikai teljesítmény, majd a szembesülést, hogy az emberi erő bizony fogy. Az egyszerre szellemes, humoros, komoly és bölcs memoár igazi meglepetéseket tartogat nem csak a szerző regényeiért rajongó olvasóknak, de még a hosszútávfutás profi bajnokainak is.

Therese Révay: Párisz fehér fényei

Erről a könyvról pedig Nalina blogján olvastam. Mindig is szerettem a múltban játszódó történeteket, legyen az bármelyik korban. Szerelem, történelmi fűszerezés, Párizs? Még szép, hogy igen!

Az 1920-as évekre Európa felszabadult a pusztító háború alól. Xénia Osszolinának, a fiatal orosz nemes hölgynek sikerül megszöknie a bolsevik forradalom sújtotta Szentpétervárról Párizsba, ahol kitartásának köszönhetően hamar híres modellé válik. Szerelem bontakozik ki közte és a német fotós, Max von Passau között, útjaik azonban elválnak. Csak évekkel később találkoznak újra Berlinben, amikor Xénia már egy másik férfi felesége, Max pedig ellenállóként zsidókat próbál kijuttatni az egyre vészterhesebb náci Németországból.

Max Brooks: World War Z - Zombiháború

A szokásos nyári mozizásunk alkalmával láttuk a filmet tesómmal. Én úgy ültem be a terembe, hogy nem fog tetszeni és végül úgy jöttem ki, hogy imádtam, sokkal jobban tetszett, mint az öcsémnek. Ezek után ide nekem a könyvet, ami igazából másnak tűnik, mint a film (egy interjúkötetről beszélünk végül is), de egyszerűen nem lehet rossz!

A zombiháború kis híján elpusztította az emberiséget.Az ENSZ háborús vizsgálóbizottságának munkatárasaként Max Brooks találkozott a győzelem kulcsfiguráival. A világszervezet hivatalos jelentésébe végül csak statisztikai adatok kerülhettek, Brooks azonban úgy döntött, hogy a túlélők elé tárja mindazt, ami a jelentésből kimaradt.Az interjúkötetből megismerhetjük Kuang Csingsu doktort, aki megvizsgálja a nulladik beteget, és találkozhatunk Paul Redekerrel, az Oránia-terv atyjával is. A zombiháború veteránjai, az apokalipszis haszonélvezői és elszenvedői is nyilatkoznak a kilátástalannak tűnő harcról, a kormányok ballépéseiről, az emberi gyávaságról, ostobaságról és a derengő fényről az alagút végén.E személyes hangvételű beszélgetések hű képet festenek a járvány borzalmas történetéről, pontosan dokumentálják a társadalmi és politikai változásokat, mégis megmarad bennük a legfontosabb: az emberi tényező.Brooks természetesen tisztában van vele, hogy a leírtak talán túlságosan felkavarják az olvasóit, de vállalja a kockázatot, mert úgy véli, nem rejtőzhetünk zsibbasztó statisztikák mögé.Mindenkinek tudnia kell, milyen volt valójában a zombiháború.

10 dolog, amire Elizabeth Gilbert megtanít

Az Eat Pray Love az egyetlen könyv, amit három év alatt négyszer sikerült elolvasnom és még sokszor el is fogom, mert mindig találok benne valami újat, valamit amit addig nem vettem észre, nem gondolkoztam el rajta.

Elizabeth Gilbertet egy barátnőmön keresztül ismertem meg és azonnal beleszerettem a csajszi stílusába. Ebbe a szókimondó, humoros, ironikus stílusba, amiben az írónő előadja életének csak egy rövid, de annál meghatározó részét. Elmeséli azt az egy évet amikor Olaszországban, Indiában és Indonéziában kereste a boldogságot és az utat vissza önmagához.

Liz hatására sokaknak kinyílt a bicska a zsebében, mondván nem volt nehéz dolga, meg volt hozzá a tőke, a támogatás és ez a történet egy cukormázas amerikai filmnek való alapanyag. Más kérdés, hogy aztán Hollywood valóban találkozott vele és sikerült is összehozni a "csodát", de a könyv ezerszer másabb, sokkal többet ad. Az ember pedig legyen bárhol is a világon, ha önmagával kell szembenéznie, az mindig nehéz. 

Pár évvel később Liz új könyvvel jelentkezett, az EPL mintegy folytatásaként jelent meg, magyar címén a Hűség, amely a házasság történetét járja körbe amolyan lizgilbertes stílusban, rengeteg történelmi, irodalmi utalással és személyes élményekkel. Sokak szerint ez a könyv meg sem közelíti az Eat Pray Love-ot. Én egyszerűen csak össze sem hasonlítom a kettőt. Mindkét könyvet élveztem és el fogom még őket olvasni párszor életem során.

Jött hát az ötlet, hogy pár pontban összeszedjem mit is tanulhatunk Gilberttől, ha elolvassuk a könyveit. Nem fogok sok újdonságot mondani, csak megismétlek pár örök tanácsot, amit mindenki megfogadhat. :)

Semmi sem haszontalan, ami boldoggá tesz! - Biztosan előfordult már mindenkivel, hogy valamibe nagyon szeretett volna belefogni (nyelvet tanulni, megtanulni gitározni, kipróbálni valami extrém sportot) és az ismerősei csak rázták a fejüket  (felesleges, nincs hozzá kitartásod, nem mered kipróbálni). Liz sem foglalkozott ezekkel a fanyalgókkal, amikor elkezdett olaszul tanulni, mert egyszerűen vonzotta a nyelv és az egész kultúra.

Ne foglalkozz mindig az alakoddal, élvezd az ízeket! - Liz Olaszországban töltött ideje alatt hízott, nem is keveset, de közben jól érezte magát és minden olasz ízt kipróbált. Önmagának akart megfelelni, nem másoknak.

Légy egy kicsit önző! - A mai társadalomban egy kicsit mindenkinek önzőnek kell lennie, ahhoz, hogy ne omoljon össze. Na sajnáld az időd önmagadra, arra, hogy egy kicsit kikapcsolódj. Meg fog térülni minden "elustálkodott" perc. Talán neked nem egy éved van rá, mint Liznek, de sokszor csak rajtad múlik, hogy mennyi is ez az idő.

Ne félj új embereket megismerni! - A mi Lizünk igazán szerencsés alkat, kiváló a beszélőkéje, de a kevésbé kommunikatív embereket is bátorítja arra, hogy ismerkedjenek meg új emberekkel, érdeklődőek,  nyitottak egyenek, nézzék a dolgokat kicsit mások szemével.

Soha ne ítélj meg senkit a vallása alapján! (Soha ne ítélj meg egy vallást, ameddig meg nem ismered!) - Elizabeth Gilbert állítása szerint nem követője kifejezetten egy vallásnak sem, csak mindegyikből mazsolázgat pár dolgot, ami szimpatikus számára és próbál belőlük tanulni. Hiszem, hogy minden embernek ezt kellene tennie mielőtt bármilyen vallású embert elítél. Soha nem rossz dolog az, ha szélesítjük a látókörünket bármiről is legyen szó.

Mindig bocsáss meg önmagadnak! - Ha bármivel is csalódást okozunk a szeretteinknek, hajlamosak vagyunk hatványozottan magunkat hibáztatni. Így volt ezzel Liz is a válása után. Haragudott önmagára, amiért kilépett egy olyan kapcsolatból, ami már nem tette többé boldoggá. Mindig bocsáss meg önmagadnak, engedd el, szabadulj meg tőle, mert csak egy ember van akivel egy egész életet le kell élned, saját magad. Haragban szeretnéd eltölteni azt a hosszú időt?

Ne félj az újrakezdéstől! - Hibáztál egyszer? Kétszer? Harmadjára is fogsz, sőt jobbat mondok, az egész életed tele lesz kisebb-nagyobb hibákkal. Ki nem szarja le? A hibákból tanulunk, a hibák után vagyunk képesek felemelkedni, ahogy azt Liz is tette. Egy boldog ember vált belőle a végére.

A szerelemhez sosincs késő! - Felhozhatnék amerikai filmeket rossz példaként vagy Liz és Felipe kapcsolatát annál jobbként, de csak nézz szét a környezetedben és találsz te magad is sok-sok példát. Arra születtünk hogy szeressünk és a sokadik csalódás után is ugyanúgy bele fogunk esni a csapdába.

Nézz utána a dolgoknak, mielőtt nagy fába vágnád a fejszéd! - Liz esetében a házasság volt ez a problémás dolog és úgy hiszem nincs egyedül ezzel. Ő  kutatott, olvasott, érdeklődött és írt egy egész könyvet róla, aztán megtette. Ha nem is ennyire behatóan, de a nagy, életreszóló döntések előtt mindig mérlegelj!

A csend a barátod! - Nekem ez a legfontosabb dolog, amit Liztől megtanultam. A 21. században sokszor beleesünk abba a hibába, hogy nem csak másokat, de már saját magunkat sem hallgatjuk meg. Tudjátok, akivel a legtöbb időt töltjük. Milyen élet ez, ha a saját gondolataiddal sem vagy barátságban? A csend sokaknak elsőre ijesztő lehet, talán meg is kell tanulni együtt élni vele, de megéri.

Jane Rogers: Jessie Lamb testamentuma

A Jessie Lamb őrület sok emberen végig söpört, én sem voltam kivétel és a Könyvhéten be is szereztem a könyvet, aminek a kivitelezése csillagos tizes a Gyermán Petra által készített borítóval és a szuper minőséggel, nem mellesleg a sztori is jónak tűnt. Csak tűnt. Aztán lett belőle egy vegyes érzelmekkel teli maszlaghoz hasonló könyvélmény. 

Asszonyok és lányok milliói halnak meg, amikor egy terhes nőket támadó vírus elszabadul, és az emberiség sorsa is kockán forog. Isten keze, vagy a tudósok hibája? Az emberi sötétség és pusztítás gyümölcse? 

Jessie Lamb egy hétköznapi kamaszlány különleges körülmények között: miközben világa összeomlik, idealizmusa és bátorsága arra sarkallja, hogy megtegye a szükséges, hősies lépést, és hozzájáruljon az emberiség megmentéséhez. Vajon Jessie valóban hős? Vagy, ahogy az apja tart tőle, könnyen befolyásolható csitri, aki fel sem fogja tettei következményét? 

A Jessie Lamb testamentuma a közeljövő, biológiai terrorizmus által visszavonhatatlanul megváltozott világát mutatja meg, és egy rendkívüli fiatal lány döntésének folyamatát, aki a gyermekkorból kilépve azért küzd, hogy az élete – és talán a halála – értelmet nyerjen.

(A Jessie Lamb testamentuma 2012-ben elnyerte az Arthur C. Clarke-díjat és jelölték a Man Booker-díjra.)

Szerintem minden megvolt ahhoz, hogy a Jessie Lamb testamentuma egy remek regény legyen. Az alap ötlet kiváló, a cím is ehhez igazodik. A testamentum szó jelentése végrendelet. A történet két szálon fut amelyekben Jessie "végrendeletét" olvashatjuk  egy kicsit elvont formában, hiszen ezek nagy részben Jessie visszaemlékezései, hogy miképpen jutott el a döntésig, miszerint feládozza magát a jövő nemzedéke érdekében. A könyv végére pedig teljesen befurakodik a második szál is - ami már a jelenről szól, amikor Jessie-t nem sok választja el a haláltól - és összefonódik a múlttal. Jessie végrendelete maga a könyv, amit hátrahagy maga után. Ugye milyen jól hangzik? Így egyben valóban az is, csak ha minden összetevőt külön boncolgat egy kicsit az ember, akkor már kevésbé érzi, hogy ez a történet tényleg "egyben van".

Nekem például egy percig nem sikerült azonosulnom Jessievel, ami elég nagy baj, mert sokan ezért olvasunk könyveket, nem igaz? A történet elején ez a lány önző volt, a szűk környezete sem izgatta túlzottan. Aztán pedig megtörtént a nagy változás, feje tetejére ált a személyisége, jelleme, nevezzük bárminek is és hirtelen az egész világért felelősséget akart vállalni, a szűk környezetéről viszont még mindig nem vett tudomást egy percre sem. 

Sokkal megosztóbb ez a könyv, mint azt valaha is gondoltam volna. Nem tudom én mit tennék Jessie helyzetében, csak annyit tudok, hogy soha nem lennék ennyire biztos egyik "megoldásban" sem. Éppen ezért nem tartom őt rossz embernek a döntése miatt, csak soha nem fogom megérteni, mert elmenekült az elől, aminek a megoldását annyira támogatta. Elmenekült az élet elől.

Jane Rogersnek mint írónak szerintem még fejlődnie kell, én nem éreztem ezt annyira ütősnek. Mindenbe csak belekapott. Néha volt leírás, néha nem, néha elárult valamit a történet világáról, néha nem. Néha már majdnem életrekeltek a szereplői, de aztán nem lett belőle semmi. Plusz 100 oldallal még megtoldottam volna a könyvet és akkor elégedettebb lennék, mert a cselekményen kívül semmi nem volt kidolgozva. Ha valakinek a memoárját olvasom (nevezhetjük talán annak is Jessie visszaemlékezéseit), akkor mélyebben is meg szeretném ismerni a gondolatait. 

Ami viszont megfogott és csillagot küldök érte, az Jessie és Baz kapcsolata. (Egyébként sokáig a Reszkessetek betörők jutott eszembe a Baz névről...) Nem volt egy őrült szenvedélyes szerelem az övék, hanem csöndes, szótlan, szelíd, mégis sokkal hatásosabb volt, mint a nemtudoknélküledélni maszlag.

A végét pedig majd mindenki eldönti maga, hogy megfelel-e vagy sem. Az se kutya...

Elgondolkodtató maga a nagybetűs DÖNTÉS, de összességében nem hagyott bennem túl mély nyomot a Jessie Lamb testamentuma és ez azért is fáj ennyire, mert készültem rá. Nagyon.

Értékelés: 3/5

Kiadó: Ad Astra

Kiadás éve: 2013

Oldalszám: 324

Nyaralás után

Túl vagyok egy hétvégén a Velencei-tónál és egy nyaraláson a Tiszánál, ezzel együtt pedig több csodás könyvön is, de most két hét erejéig újra visszatértem és igyekszem gyarapítani a bejegyzések számát néhány könyvajánlóval, véleményezéssel.

Mi várható itt a közeljövőben? Nem egészen két hete olvastam el a Jessie Lamb testamentumát, amiről nagyon vegyes érzéseim vannak. Túl vagyok két Fejős Éván és rádöbbentem, hogy az ő könyvei egyszerűen strandoláshoz íródtak. Átrágtam magam Jack Kerouac Útonján, ami hihetetlenül jó, csak időbe tellett felvenni a fonalat és azonosulni a két főszereplő fiatalemberrel. És végül, csupán pár óra alatt negyedjére is befejeztem az Eat Pray Love-ot, ami kapcsán különleges posztra készülök. Jelenleg pedig Lakatos Levente Bomlását olvasom, ami össze sem hasonítható a Barbibébivel.

Azt hiszem feladtam magamnak a leckét, de időm mint a tenger. Elköszönésképpen pedig jöjjön egy dal, amit mostanában nagyok sokat hallgatok. :)

Te miket ajánlanál kötelező olvasmánynak?

Még két évem van hátra a gimiből, így elég nagy rálátásom van a mai fiatalok olvasási szokásaira. Már akinek van olyan. Könyvmolyként nem az átlagot képviselem, sőt nem egyszer fordult már elő, hogy szinte csak én olvastam el egy kötelezőt az egész osztályban. Szerintem ez csak nagyon kis százalékban a mai fiatalok hibája, inkább nem is ők a hibásak, hanem a társadalom. A magyar órákon pedig csak a tényanyagot vesszük, nem gondolkodni tanítanak, kifejezni a véleményünket egy mű iránt, hanem mindenféle hülyeséget magoltatnak be velünk, amit két nap után elfelejtünk. Már ha vesszük rá a fáradságot, hogy egyáltalán megtanuljuk. 

Én személy szerint azt tartanám jó megoldásnak, ha a tanulóknak lenne választási lehetőségük, mondjuk 20-30 könyv közül, mert az soha nem szimpatikus senkinek, amire rá van aggatva az a jelző, hogy "kötelező". 

A magyar tanárnak az is a feladata, hogy megszerettesse az olvasást a diákjaival, az pedig lehetetlen egy több száz évvel ezelőtt íródott, irtó vastag mű segítségével, amiből minden harmadik szót nem is ért az ember. Ez persze túlzás, de nem hiszem, hogy sokan vannak akikkel egy kötelező szerettette meg az olvasást. Én magam tingli-tangli kis könyvecskékkel kezdtem, de eljutottam odáig, hogy nem az, hogy élvezem az összes kötelezőt, de van rájuk elegendő türelmem és nyitottságom, hogy elolvassam őket. (Persze rajtam is kifog egy-két darab, ez nem vitás.) A magyar oktatási rendszer egyik nagy hibája ez. Hogy a "nagyok", odafent olyan könyveket tesznek kötelezővé, amiket állítom, hogy ők maguk sem szerettek. Már ha olvasták őket.

Éppen emiatt jelentkeztem Niki "kihívására" is, amelyen minden résztvevőnek választani kellett egy könyvet, amit kötelezőnek ajánl. Ez az én hetem és Oscar Wilde-ot hoztam.

Remélem sikerül minden elfogultság nélkül írnom lelkitársam legnépszerűbb művéről a Dorian Gray arcképéről, amivel két éve találkoztam először és szerelem volt első szóra. 

Wilde-ot én igazi polihisztornak tekintem, nem hiába, a születésének 100. évfordulójára készített emléktáblára csak ennyit írtak: Itt élt Oscar Wilde, szellemes ember és drámaíró. Nem fért volna ki mennyi mindennel foglalkozott, milyen mélységekbe és magasságokba jutott. Azaz, magasságokba nem igazán, egy meg nem értett művész volt ő is, mint sokan mások. Szerintem a 21. században kellett volna élnie, talán a társadalom már kellően nyitott lenne az ő személyiségére, így a mai fiatalok is sokkal jobban képesek megérteni a műveit. Ez volt a fő indok amikor a Dorian Gray-t választottam.

Elgondolkodtató, megbotránkoztató, de őszinte mű egy tiszta fiúról, akit a tudatlansága és a hiúsága ejt csapdába. Csak egy ártatlan kívánság és Dorian már nem öregszik többé, ugyanaz a jóképű fiatalember marad, csak a róla készült arcképen látszik a változás, az összes botlása és hibája, az elromlás felé vezető útja. 

Dorian csak báb. Wilde az akkori arisztokrácia egy átlagos figuráját mutatja be, a sármos fiatalt, akinek mindene megvan és ezt ki is használja. Ellenpéldaként hat, ami érdeklődést kelt aztán elborzaszt, de olyan kereteken belül marad, hogy jó téma lehet egy tanórára.

Emellett megjelenik Lord Henry Wotton karaktere (valamiért az az érzésem Wilde saját magáról mintázta őt), aki amellett, hogy rengeteg hihetetlen gondolattal örvendezteti meg az olvasót, megmutatja hogyan lehet emberi keretek között elromlani (szerintem ilyen létezik) és csak az élvezeteknek élni.

A Dorian Gray-t én tizenkettedikeseknek ajánlanám, ha beleillik a tanrendbe, ha nem, mert ha komolyan veszi az ember, akkor rájön, hogy ez egy komoly könyv, amely komoly problémákat vet fel. Azért ideális, mert mielőtt "kilépünk az életbe", megmutatja, hogy ilyenné is válhatunk. Szörnyetegekké.

You and me are not like the others - Girls

Most még inkább Hannah-hoz hasonlónak érzem magam, ahogy itt ülök törökülésben az ágyamon, amin mintha egy tornádó pusztított volna, pakolással az arcomon. Azt hiszem megtaláltam a leginkább nekem való sorozatot. Nem a legnagyobb kedvencem, mert a Jóbarátoknak örök életre bérelt helye van a lista legtetején, de egy erős második hely az simán megvan. 

A Girls-ről (magyar címén Csajok, de a továbbiakban maradok az eredetinél) először az egyik barátnőm mesélt, de nem nagyon hatott meg vele, egyrészt mert suli időben egyszerűen képtelen vagyok sorozatozni, másrészt mert már csak a cím, a helyszín és a téma miatt is egy Szex és New York utánzatnak gondoltam. Aztán a napokban az egyik molyocska karcában olvastam újra az HBO sorozatáról, ahol ki volt hangsúlyozva, hogy ennek köze sincs a SATC-hez, így gondoltam adjunk neki egy esélyt. Jól tettem.

A Girls négy New York-ban élő barátnő mindennapjait, problémáit, a kapcsolataik alakulását mutatja be, néha ijesztő valódisággal. A központban Hannah Horvath (Lena Dunham) áll, aki nem mellesleg a forgatókönyvírója és a rendezője is a sorozatnak. Hannah egy duci, hihetetlenül bohém bölcsész leányzó, elég alacsony önbizalommal. Két évvel a diplomája megszerzése után a szülei közlik vele, hogy többé nem támogatját őt anyagilag, így a saját lábára kell állnia, ami egy olyan művészpalántának, mint Hannah, nem tűnik egyszerű dolognak. A képbe pedig bekerül még Adam, az ex-alkoholista, kicsit szociopatának kinéző, de csupaszív asztalos/ács?! is. Emellett pedig ott vannak az állandó konfliktusok a barátnőivel az ambíciózus Marnieval, a hippi Jessaval és az örök kislány Shoshannaval.

A Girls egy Golden Globe-díjas sorozat, ami eléggé megosztja a nézőket. Nem kellett sokat gondolkodnom rajta, hogy ez miért van. Azért, mert nem olyan mint a többi, kicsit talán olyan, mint a Skins, hogy a felszín alá megy és a SATC világát lerombolja, mert egy átlag ember világa teljesen más. A Girls-nél könnyebben tudunk azonosulni a szereplőkkel, mert még csak meg sem próbálnak tökéletesnek mutatkozni és mindezt olyan élethelyzetekben, ami bárkivel megtörténhet. Az alapot pedig az egyetem utáni élet adja, amikor rádöbben az ember, hogy hiába tanult évekig, talán soha nem lesz övé az álomállás, az álompasi, az álomlakás és a többi. 

Emellett pedig rejtetten, de rengeteg dologra felhívja a figyelmet: a védekezésre (mert sok szex van benne az nem vitás), a nőgyógyászati szűrések fontosságára és persze a legfontosabbra, hogy a végén úgyis az lesz a legfontosabb, hogy azokkal legyél, akikat szeretsz - a szerelmeddel,a barátaiddal, a családoddal.

Ha pedig a való életről beszélünk, akkor igen, isznak, drogoznak és szexelnek a sorozatban. Aztán megbánják, sírnak, őrjöngenek és újra megteszik.

Lena Dunham most egy istennővé vált számomra, hogy bevállalta Hannah szerepét, megírta és megrendezte ezt a szerintem rohadt jó sorozatot.

Kiegészítésként csak annyit, hogyha esetleg kedvet kaptatok a Girls-höz, akkor lehetőleg felirattal nézzétek, mert a magyar szinkron szörnyű. Két évadot csináltak eddig (összesen 20 epizód, egyenként kb. 30 percesek).

Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek - Az angyal

Jó ideje a polcomon lapult már Cassandra Clare eme könyve, amely a 19. századi Londonba kalauzol el és nem mellesleg A végzet ereklyéi ( The Mortal Instruments) előzményének az első része. Őszintén szólva én nem voltam annyira lenyűgözve a TMI-től ezért csak az első részt olvastam, a Pokoli szerkezetek már a fülszövegtől kezdve jobban tetszett, mivel mint sok más ember, én is oda vagyok Londonért és mindenért ami a  Viktoriánus korra jellemző.

Tessa Gray elveszítette nagynénjét ezért a temetése után átszeli az óceánt, hogy a bátyjával, Nate-vel élhessen Londonban. A kikötőben két nővér, Mrs. Black és Mrs. Dark várja, valamint a hátborzongató kocsisuk, akik azt állítják, hogy Nate bízta meg őket, hogy elmenjenek érte. Tessa hisz nekik és elmegy velük a Pandemonium Klubba, ahol a Sötét Nővérek fogva tartják, hogy megtanítsák őt előhozni a különleges képességét, amelyet csak ő birtokol az egész világon, és férjhez adják a Magiszterhez. Tessa pedig kész bármit megtenni, hogy megmentse a bátyját, akivel már olyan régóta nem találkozott.

Hamarosan segítséget kap két Árnyvadásztól és megismer egy különleges világot, a démonok, vámpírok, tündérek, boszorkánymesterek és Raziel angyal gyermekeinek világát.

Próbálom megtalálni a megfelelő szavakat, mert a nagyon tetszett-et nem érzem megfelőlenek arra, amit érzek. Valahol mélyen ott motoszkált bennem a Csontváros olvasása közben is, hogy nem rossz kis írónő ez a Cassandra Clare, de aztán valahogy mégsem voltam annyira elájulva tőle a könyv végére. Az angyalnál viszont ez megörtént, mégha képletesen is.

Ez a regény nagyon jól fel van építve. Pörögnek az események ezerrel, azt se tudja az ember, hogy hova kapjon meglepetésében és mégis olyan szinten meg lehet szeretni minden egyes szereplőt 450 oldal alatt, hogy az nem semmi. Apró adagokban kapjuk meg a karakterek jellemvonásait, a múltuk titkait, a vágyaikat és mindegyikük hihetetlenül szerethető, eredeti szereplő, az őrült tudós Henry-től kezdve a "nem az akinek látszik" Will-ig.

Tessa, a főszereplő hihetetlenül eszes csajszi, nagyon olvasott (emiatt sok könyv említést kap a regényben) és  bátor, ahogy azt kell és az a jó, hogy nincs oda érte mindenki ok nélkül. Szerelmi szál persze van a történetben, ha úgy vesszük nem is egy, de nem erre van kihegyezve az egész, hanem arra, hogy a szereplőink kapcsolatai hogyan alakulnak a pörgős cselekmény közben. Nem vagyok író (persze szívesen lennék), de azt gondolom, ilyet nehéz összehozni bárkinek is. Bár ez csak az én személyes véleményem, hogy nekem rohadtul tetszett, na. Ügyes vagy, Cassie!

A humort, szarkazmust vagy nem is tudom én mit meg különösen imádtam. Na és a kannibál kacsák... El kell olvasnom A herceget, mert ezt nem lehet ép ésszel kibírni!

Értékelés: 5*/5

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2012

Oldalszám: 468