Pokolba a szépirodalommal, imádom a Szent Johanna gimit!

Jó, nincs bajom a szépirodalommal, legfeljebb annyi, hogy sokkal kevesebb ilyen könyvet olvasok, mint szeretnék, mert a sok "ponyva" mindig elsőbbséget követel magának. Most éppen A Szent Johanna gimi, ami egész augusztusban végigkövetett. Jelenleg a 6. rész (Ketten) felénél járok és már félek, hogy mindjárt vége, csak két félév van hátra.

Az első részt még elég kritikus szemmel olvastam, talán azért sem tetszett annyira, mert állandóan a hibát kerestem benne, de már akkor tudtam, hogy minden részt el fogok olvasni. A második könyvtől már faltam a lapokat és, amit az első részben kifogásoltam az így hatodikra kezd eltűnni. A legtöbb! karakternek sikerült igazán kibontakoznia, a főszereplőink egyre élőbbnek tűnnek és a humor sokszor a tetőfokára hágott már, pedig én olvasás közben maximum mosolygok ( a Cortezes részeknél itt mindig!), de sokszor nevettem már jókat, főleg Zsoltin, akit imádok. Egy picit. Na jó, hihetetlenül. De igazából kevés ember van, aki nem nőtt a szívemhez.

Renivel nagyon sokban hasonlítunk. Imádom, hogy mindig olvas. Rengeteg könyv került fel a várólistámra csak azért, mert meg lettek említve valamelyik kötetben. Örülök, hogy Laura ennyire ragaszkodik az olvasáshoz és habár a szereplők nagy része nem szívesen műveli ezt a tevékenységet, mégis úgy jön le, hogy nem "ciki" dolog olvasni. Ezt mindennél nagyobbra értékelem, mert sok fiatalnak meghozza a kedvét, hogy elolvassa a Reni által olvasott könyveket. Szerintem anno én is a Twilight miatt olvastam el az Üvöltő szeleket.

Cortez! Nem lelkesedem annyira... Szóval Cortez. Ő a tökéletlenül tökéletes karakterek királya. Nem ismerjük egymást személyesen, de sírtam már miatta, idegeskedtem is érte/miatta és fél könyveket mosolygok át, szintén miatta. Mivel már kinőttem a vad rajongásból, ezért nem írok füzetet tele a nevével és nem tervezek Ramonest hallgatni. Inkább abban reménykedem, hogy valahol van nekem is elrejtve egy Cortezem, aki legalább fele annyira jól néz ki, mint az igazi és fele annyira tökéletes. És így már van is némi esély, hogy egyszer majd találkozom vele...

Maga az egész könyvsorozat a tökéletlenül tökéletes kategóriába csapott át számomra. Sokszor nem reális, a szereplők sokszor hoznak idióta döntéseket és a karakterek még mindig ideálok (Cortez könyörgöm te nem létezhetsz!), de az egész még mindig úgy jó, ahogy van. Sőt számomra egyre jobb lesz. 

Laura minden könyvvel tartja a stílust, a színvonalat, (hiszen ez még mindig egy napló, ezt ne felejtsük el) egyedül a hangulat-faktor, ami kötetenként nagyon változó. De ez csak arra sarkall mindig, hogy véletlenül se a kötelezőimet olvassam, hanem a következő meg az utána következő részt. És egyszer vége... Még jó, hogy a 8. rész címe az, hogy Örökké. :)

Könyves képözön III.

Jack Kerouac: Úton

A "beat" az 1950-es években kialakuló nyugati mozgalom. A szegények, a társadalom perifériáján élők lázadó kultúrája. Az USA-ban alakul ki, de Nyugat-Európában lesz erős, és világszerte megjelennek helyi változatai.

Alapműnek tekinthető, engem mégis a The Perks of Being a Wallflower kapcsán kezdett el érdekelni (gyanítom nem vagyok ezzel egyedül) Paradise Sal és Dean Moriarty, azaz Jack Kerouac és Neal Cassady kalandozása az amerikai kontinens bizonyos részein. 

Amolyan Pély Barnásan fogalmazva, ez nekem nem jött át, bár úgy érzem, sem az életkorom, sem a mai társadalom nem megfelelő ahhoz, hogy én ezt át tudjam érezni. Na meg az enyhén, de azért mégis konvencionális hozzáállásomat is ludasnak vélem ebben az ügyben. Szerencsére vagy nem szerencsére, ezt mindenki döntse el maga.

Az Úton egy hihetetlen karaktereket felvonultató mű, akik szembeszállnak az előbb említett konvenciókkal, a törvénnyel és sokszor saját magukkal is. Próbálják élvezni az élet apró örömeit, nem foglalkoznak azzal, hogy mi lesz holnap vagy a jövő héten. Mindenki ilyen emberekkel szeretné a szombat estéjét tölteni. De vajon minden napot ki lehet így bírni? Szerintem van, aki vevő erre és van, aki nem.

Örülök, hogy eddig nem írtam erről a könyvről, mert van, amikor egy regény elolvasása után rögtön tudom, hogy évek múlva is ugyanazt fogom róla gondolni és már fogalmazom is a véleményt. Az Útont viszont még most sem sikerült megemésztenem és néhány év múlva szeretném újraolvasni, mert úgy érzem, hogy annyira "védett" környezetben és században élek, hogy nem baj, ha nem jött át az üzenete. Az utolsó oldal után azt hittem megtörtént a dolog, de mostanra rájöttem, hogy sajnos ilyenről szó sem volt. Lehet, hogy a megkönnyebbülést éreztem megvilágosodásnak.

50 oldal minimum kellett, hogy felvegyem a fonalat és a szóhasználattal is sokszor problémáim voltak. Aztán pár oldalon keresztül azt hittem megérkeztem. Lehet, hogy valóban így történt csak nem azt kaptam, amit vártam. Értem én, hogy mennyire jó utazgatni, mert imádok kibámulni az autó/busz ablakán, közben valami tök jó zenét hallgatni és mindig úgy érzem, túl korán érkezem az úticélomhoz. Meg az is nagyon jól hangzik, hogy minden állam, minden város egy külön életformát tartogat magában, csak az okok valahogy nem voltak világosak. Kicsit sem. 

Szerintem kevésbé radikális változásoktól is érezheti magát szabadnak az ember. Viszont irigykedem a szereplőkre, akik ugyebár valós személyekről vannak mintázva (A könyv 2007-ben megjelent eredeti változatában eredeti néven is szerepelnek.), sokszor kívánom azt, hogy hozzájuk hasonló gondolkodásmódom legyen.

Szóval végül is néhol nyögvenyelősen, néhol élvezkedve (mert Kerouac nem ír rosszul ezt tegyük hozzá), néhol rohanva, de végére értem az Útonnak és rengeteg kérdésem meg egy kisregény hosszúságú véleményem maradt, aminek a nem enyhén cenzúrázott változatát olvashattátok. Ha másért nem, legalább a látóköröm szélesítésé miatt megérte. És újra fogom olvasni!

A pont pedig lehet, hogy több, mint amit várnátok, de ez azért van, mert nem a könyvet teszem felelőssé azért, mert nem tudtam beilleszkedni még gondolatban  sem a beat korszakba és, mert annyi mindenem van ebben az életben, hogy egyszerűen nem tudtam azonosulni a szereplőkkel.

Értékelés: 4/5

A tavaly bemutatott filmet pedig terveztem megnézni, de a hossza és Kristen Stewart kicsit megrémítettek. Viszont ami késik, nem múlik...

Lakatos Levente: Bomlás

Mindig lesznek trendek a könyvkiadás terén, mindig lesznek olyan írók, akik követik ezeket a trendeket és lesznek, akik nem, ahogy lesz, aki egymás után olvassa a sablonos történeteket, míg mások már az elsőnél azt mondják "Stop! Nekem ez túl sok. Vagy éppen túl kevés..."  . De nem mindegy, hogy ezek az egy kaptafára íródott regények végül csak egy erőltetett, stílustalan maszlagot képeznek majd vagy egy eredeti, apró kis finomságokkal megtűzdelt történetet olvashatunk.

Szerintem Lakatos Leventének sikerült kilépnie a Barbibébi árnyékából (ami azért nem volt annyira rossz, ha az ember megfelelően kezelte és nem vette túl komolyan a dolgokat benne) és sikerült írnia egy igényes, stílusos,modern és nem utolsó sorban izgalmas regényt. Úristen azt hittem a végére kifogyok a pozitív jelzőkből... Szóval sikerült. Olvassátok a fülszöveget.

Kalandozások a szexuális tabuk és sokkoló gyilkosságok világában. Egy feltörekvő írónő és egy férfi prostituált bizarr munkakapcsolata. Hol a határvonal a túlfűtött szenvedély és az abnormalitás között? Élvezhető-e a megalázottság? Mi történik a felső tízezer asszonyaival a hotelszobák zárt ajtajai mögött? Az események középpontjában a sikeres kriminálpszichológus, dr. Lengyel áll, akinek amellett, hogy egyszerre két gyilkossági ügyet kell megoldania, meg kell küzdenie élete egyetlen, ám csillapíthatatlan démonával: a szexuális vággyal.

E. L. James elbújhat egy sarokba és kibőgheti magát sok társával együtt. A Bomlás megadja azt, amit úgy alapvetően hiányolok a manapság divatos, hasonló témájú könyvekből. Leventének van stílusa, szókincse, képes logikusan felépíteni a cselekményt és a szereplőktől sem akar falra mászni az ember. Minden nagyon hitelesnek, átgondoltnak tűnik. 

Sajnos a Loveclub-ot még nem olvastam (ami késik, nem múlik), így nekem újak voltak a főszereplők, de rögtön sikerült elvarázsolniuk. Most komolyan, Dávid karaktere melyik nőnek nem jön be? Szerintem ilyen nem létezik. Laura pedig szintén nagyon szimpatikus karakter ezzel az erős nő imiddzsel. Nekem nagyon tetszett az, hogy bár a történet sok helyen elég negatív színben tűnteti fel a nőket, Levente mégis ellensúlyozta azzal, hogy a másik oldalon ott voltak az értelmes, ambíciózus csajok, mint az előbb említett Laura, Dóra a sötét múltból és Klaudia, az eltévelyedett írónőnk barátnője.

A téma elég megbotránkoztató, hiába tagadjuk, mindannyian szeretünk mások mocskos kis titkairól olvasni. Az pedig különösen tetszett, hogy mindenféle össze nem illő dolog bele lett keverve a történetbe (drogok,démonok,filozófia!) és mégis kerek, egész lett, nem hatott furcsán.

Emellett meg az állandó izgalom, hogy most akkor ki is volt a gyilkos. Én folyamatosan találgattam, oldalaként mást gyanúsítottam (nem lennék jó nyomozó), aztán valahogy túl hirtelen jöttek rá Dávidék, hogy ki volt a tettes. Ez volt az egyetlen gyenge pont. Valahogy úgy éreztem, hogy ráparancsoltak Leventére, legyen végre vége, zárjuk le, én húztam volna még egy kicsit. De talán ez is csak azt magyarázza, hogy mennyire tetszett. 

Megvettek kilóra. Szeretnék még olvasni ilyen könyveket, remélem Levente készül valamivel. Addig pedig Loveclub!

Értékelés: 4,5/5

Ulpius-ház, 2013, 442 oldal

Daniel Keyes: Az ötödik Sally

Hogy én mennyire el akartam már olvasni ezt a könyvet és amennyire vártam rá olyan gyorsan be is faltam az egészet. Ameddig olvastam kedvenc könyvként tekintettem rá, aztán pár nap után átgondoltam az egész történetet kicsit változott a véleményem.

Eléggé érdekel a pszichológia és még finoman fogalmaztam, így a téma hihetetlenül elnyerte a tetszésemet - többszörös tudathasadás - félelmetesen hangzik. Sally el sem akarja hinni, hogy amit ő puszta "időkiesésnek" tulajdonít, az idő alatt egy teljesen más személyiség szabadon, hát hogy is mondjam, garázdálkodik helyette. Aztán megismerkedik Roger Ash doktorral, aki felkínálja neki a gyógyulás lehetőségét. Ebbe azonban nem csak Sallynek, hanem Bellának, Nolának, Derrynek és Jinxnek is bele kell egyeznie.

Tehát a történet maga a gyógyulás folyamatáról szól, Sally gyermekkorának feltérképezéséről, arról, hogy mi vezetett a lányok "kialakulásához". És ezek az emlékek sokszor megrázóbbak, félelmetesebbek, mint maga a diagnózis.

Ha valaki szereti a karakterközpontú regényeket, akkor most lubickolhat kedvére, mert nem egyszerű személysigékről beszélünk, hanem az általam olyan sokszor emlegetett túlidealizált "szereplőkről". A feminista művészről, a gátlástalan színészről, a talpraesett naiváról (sokat gondolkoztam ezen, hogy a kettő nem áll-e ellentétben egymással, de szerintem jól leírható vele Derry) és Jinxről, akit magamban csak "sötét oldalnak" neveztem el. Csak azért nem volt bajom velük, mert ők tették ki az egész Sallyt, és ha minden összetevőből belekerül a megfelelő mennyiség, akkor egy igazán szerethető csajszi lesz belőle. 

A cselekmény szerintem meglehetősen gyorsan halad, emiatt vannak fenntartásaim, mert én a "tünetekre" voltam kíváncsi, nem a gyógymódra. Szerintem kevés szólt arról, hogy milyen ezzel a problémával élni, Ash doktor túl korán jelent meg a színen és a gyógyulás elég egyszerűen, rövid idő alatt zajlott le. Az okok viszont, amik a hipnózis alatt derültek ki... hátborzongató, hihetetlen. 

Elkezdődött a szerelem Keyesszel, ami remélem a Virágot Algernonnak után még jobban lángolni fog. :) 

Értékelés: 4/5

***

Ha már tudathasadásról beszélünk, bátran ajánlom az érdeklődőknek a United States of Tara, magyar címén Tara alteregói neveztű sorozatot, ami szintén egy ilyen betegséggel küzdő családanyáról, Tararól szól. És igen, itt nem a gyógyuláson van a hangsúly, hanem azon, hogy milyen helyzetekbe kerülhet az ember, ha ilyen betegségben szenved. Vígjáték, dráma, mindkét kategóriába simán belefér és az alteregói neki se semmik, akárcsak Sallynek. Toni Collette hatalmasat alakít benne. :)

Vathy Zsuzsa: Kávérajzok

"Én is a szabadságomat remélem attól, hogy felfedezem mit kell tennem. A szükségszerűség felismerése számomra nem a rabságot jelenti, hanem a szabadságot."

Kisregény a művészet és a technika kapcsolatáról, a környezettudatosságról (vagy éppen tudatlanságról), a fogyasztói társadalomról, melynek főszereplője egy mindenttudó, álmodozó, hetven éves bácsika, Ignác.

Az ő történetein, emlékein keresztül ismerhetjük meg kicsit jobban, a szocializmus majd a rendszerváltás idejében bekövetkezett változásokat. Ahogyan a fülszöveg írja "kór- és körkép a közelmúltról".

Nem könnyű olvasmány, ha szeretnénk belőle tanulni, akkor oda kell figyelni minden szavára. Miután ez meg van, akkor szórakoztatóvá és egésszé válik ez az apró történetekből álló kisregény. Megértjük azt, hogy a legracionálisabban gondolkodó embereknek is vannak álmaik és ebben a világban minden, de tényleg minden összekapcsolódik. 

Formatervezőket, professzorokat, építészeket, csupa-csupa értelmiségi embert ismerhetünk meg, akik szeretnének egy jobb világot teremteni az ötleteikkel, ezért gyakran összeülnek és egymás szavába vágva tanácskoznak.

Ez a regény egyik fő kérdése. Meg tudja-e váltani pár ember a világot? Erre majd mindenki saját maga megtalálja az ő válaszát, ha elolvassa Vathy Zsuzsa számomra remekművét, amitől nem azt kaptam, amit vártam, hanem annál sokkal másabb és sokkal fontosabb dolgokat. 

Mert ebben nincsen szó kávéról, legfejebb csak egyszer, nincs benne szivárvány meg egyszarvú. Viszont van benne filozófia, történelem, irodalom, építészet és élet. Benne van Ignác bácsi, aki szabadkőműves és zenész felmenőkkel rendelkezett, nem tudott semmilyen idegen nyelven beszélni, de mindenkivel megértette magát, hajókat tervezett, de soha nem tanult meg úszni és meg akarta találni a kapcsolatot minden és mindenki között.

Értékelés: 5/5

Helikon, 2013, 140 oldal

Ha bennetek is felmerült a kérdés, hogy ki is ez a Vathy Zsuzsa, itt van egy rövid életrajz a Helikon Kiadó weboldaláról.

Vathy Zsuzsa 1940. április 15-én Pápán született, ebben a városban érettségizett 1958-ban. 1964-ben a Veszprémi Vegyipari Egyetemen szerzett diplomát, majd öt évig a Százhalombattai Olajfinomítóban dolgozott mérnökként. Első írásai az Új Írás című irodalmi folyóiratban jelentek meg. 1964-ben Budapestre költözött, 1971-től újságíró, 1980-tól a Képes Hétszerkesztője, majd a Kortárs munkatársa. 1986-ban József Attila-díjat kapott. 1992-től szabadfoglalkozású író, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Életművében elbeszélések, kisregények, regények és riportok színpompás sora található.

Vallomás

Gondolkoztam ma, hogy milyen bejegyzést kellene írni, mert már - a saját megítélésem szerint - régen írtam és természetesen egymást követték az ötleteket, de aztán végül is leragadtam a Kindle-nél és befejeztem a Szent Johanna gimi második részét (Nem írok róla kötetenként, legfeljebb majd 2-3-ról egyszerre.), az estém pedig a Kávérajzok olvasásával (a Könyvhéten vettem) és Midnight in Paris nézéssel fog telni. 

Mégis ameddig a blogon gondolkoztam, eszembe jutott, hogy az utóbbi 1-2 hétben kaptam pár visszajelzést a  barátnőktől és ismeretlenektől egyaránt, amik hihetetlen boldoggá tettek.

Az Eat Pray Love-os poszt felkeltette több barátnőm érdeklődését is, az egyikük kölcsön is kérte a könyvet. A SzJG első részéről íródott kis vélemény pedig szintén kisebb sikereket aratott. A kötelezők megreformálásáról és a Dorian Gray ajánlóról is kaptam pár nagyon kedves szót. Ez nem sok, mégis ezek miatt jöttem rá így bő félév után, hogy ezért a pár ember kedvéért igazán megéri csinálgatni ezt a kis blogot. Amikor könyveket ajánlok a barátnőimnek a könyvtárban és pár hét múlva, mikor elolvasták azt hallom tőlük, hogy ez mennyire tetszett, akkor feletébb elégedett tudok lenni, mert az olvasás szeretetét muszáj továbbadni. Küldetésemnek tekintem a  dolgot élőben és itt a blogon keresztül is. Ennél több nem is kell.

Viszont amire még rájöttem, hogy nem fog senki megszólni, ha nem egy séma szerint írom a bejegyzéseimet, hiszen az Eat Pray Love-os poszt sem egy sima valami volt, hanem egy érdekesebb formában íródott ajánló, ami felkeltette sokak érdeklődését. Így mostantól arra fogok törekedni, hogy kicsit kitörjek a kiszabott keretből (hűha, kit idéztem? :D) és ne olyan tömény formában tálaljam a gondolataimat.

Igazából ezt a kis bejegyzést tekinthetjük ilyen fél éves összegzésnek is, amivel csak arról biztosítalak titeket, pár kedves visszajáró olvasóm, hogy még itt leszek sokáig, mert megtaláltam a célt. Azon túl, hogy ez egy hobbi számomra, szeretném ha általam rátalálnátok sok-sok jó könyvre, amik majd maradandó élményt adnak nektek. :)

A jövő héten viszont nyaralni leszek és ismét több időm lesz gyűjteni a könyvélményeket. A héten viszont jövök még legalább egy poszttal.  Jók legyetek! :)