A "beat" az 1950-es években kialakuló nyugati mozgalom. A szegények, a társadalom perifériáján élők lázadó kultúrája. Az USA-ban alakul ki, de Nyugat-Európában lesz erős, és világszerte megjelennek helyi változatai.
Alapműnek tekinthető, engem mégis a The Perks of Being a Wallflower kapcsán kezdett el érdekelni (gyanítom nem vagyok ezzel egyedül) Paradise Sal és Dean Moriarty, azaz Jack Kerouac és Neal Cassady kalandozása az amerikai kontinens bizonyos részein.
Amolyan Pély Barnásan fogalmazva, ez nekem nem jött át, bár úgy érzem, sem az életkorom, sem a mai társadalom nem megfelelő ahhoz, hogy én ezt át tudjam érezni. Na meg az enyhén, de azért mégis konvencionális hozzáállásomat is ludasnak vélem ebben az ügyben. Szerencsére vagy nem szerencsére, ezt mindenki döntse el maga.
Az Úton egy hihetetlen karaktereket felvonultató mű, akik szembeszállnak az előbb említett konvenciókkal, a törvénnyel és sokszor saját magukkal is. Próbálják élvezni az élet apró örömeit, nem foglalkoznak azzal, hogy mi lesz holnap vagy a jövő héten. Mindenki ilyen emberekkel szeretné a szombat estéjét tölteni. De vajon minden napot ki lehet így bírni? Szerintem van, aki vevő erre és van, aki nem.
Örülök, hogy eddig nem írtam erről a könyvről, mert van, amikor egy regény elolvasása után rögtön tudom, hogy évek múlva is ugyanazt fogom róla gondolni és már fogalmazom is a véleményt. Az Útont viszont még most sem sikerült megemésztenem és néhány év múlva szeretném újraolvasni, mert úgy érzem, hogy annyira "védett" környezetben és században élek, hogy nem baj, ha nem jött át az üzenete. Az utolsó oldal után azt hittem megtörtént a dolog, de mostanra rájöttem, hogy sajnos ilyenről szó sem volt. Lehet, hogy a megkönnyebbülést éreztem megvilágosodásnak.
50 oldal minimum kellett, hogy felvegyem a fonalat és a szóhasználattal is sokszor problémáim voltak. Aztán pár oldalon keresztül azt hittem megérkeztem. Lehet, hogy valóban így történt csak nem azt kaptam, amit vártam. Értem én, hogy mennyire jó utazgatni, mert imádok kibámulni az autó/busz ablakán, közben valami tök jó zenét hallgatni és mindig úgy érzem, túl korán érkezem az úticélomhoz. Meg az is nagyon jól hangzik, hogy minden állam, minden város egy külön életformát tartogat magában, csak az okok valahogy nem voltak világosak. Kicsit sem.
Szerintem kevésbé radikális változásoktól is érezheti magát szabadnak az ember. Viszont irigykedem a szereplőkre, akik ugyebár valós személyekről vannak mintázva (A könyv 2007-ben megjelent eredeti változatában eredeti néven is szerepelnek.), sokszor kívánom azt, hogy hozzájuk hasonló gondolkodásmódom legyen.
Szóval végül is néhol nyögvenyelősen, néhol élvezkedve (mert Kerouac nem ír rosszul ezt tegyük hozzá), néhol rohanva, de végére értem az Útonnak és rengeteg kérdésem meg egy kisregény hosszúságú véleményem maradt, aminek a nem enyhén cenzúrázott változatát olvashattátok. Ha másért nem, legalább a látóköröm szélesítésé miatt megérte. És újra fogom olvasni!
A pont pedig lehet, hogy több, mint amit várnátok, de ez azért van, mert nem a könyvet teszem felelőssé azért, mert nem tudtam beilleszkedni még gondolatban sem a beat korszakba és, mert annyi mindenem van ebben az életben, hogy egyszerűen nem tudtam azonosulni a szereplőkkel.
Értékelés: 4/5
A tavaly bemutatott filmet pedig terveztem megnézni, de a hossza és Kristen Stewart kicsit megrémítettek. Viszont ami késik, nem múlik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése