Már másodjára olvastam Sarah Dessen második KMK-nál megjelent könyvét, de mégis úgy érzem jobb, hogy csak most írok róla. Először két éve olvastam a regényt, valamikor nyár elején, az előrehozott infó érettségim közepén és emlékszem, hogy agyba-főbe dicsértem mindenhol és mindenkinek. Azóta sok minden megváltozott, én magam sem vagyok már ugyanaz az ember, így a második olvasás után sokkal másabb, nem csak szirupos érzésekkel vélekedem már az Altatódalról.
– A szerelem egy ürügy, hogy olyan szarságokat is eltűrj, amiket nem kellene – feleltem ingerülten mire Jess felnevetett. – Az a módszere – magyaráztam – , hogy teljesen megbolondítja a mérleg nyelvét: azok a dolgok, amiknek egyébként nagy súlya van, egyszer csak valahogy súlytalanná válnak. A szerelem tönkretesz. Csapda.
Az Altatódal főszereplője Remy, egy céltudatos, vagány csajszi, akinek megvannak a saját szabályai a szerelemhez. Az első szabálya rögtön az, hogy a szerelem nem létezik. Az édesapja, akit soha nem látott, zenész volt és egyetlen híres dala az Altatódal, amit Remy születésekor írt. Az édesanyja pedig egy Danielle Steel kaliberű írónő, akinek a regényei egzotikus helyszíneken játszódnak, egzotikus nevű főszereplőkkel, akik csupa egzotikus dolgot csinálnak miközben szenvednek a szerelem miatt. Remy anyukája is hasonlóképpen él, kedvenc időtöltése a férjhezmenés és Remyhez képest álomvilágban él, ő még hisz a szerelemben. Az Altatódal cselekménye Remy utolsó egyetem előtti nyarán játszódik, amikor az anyja újabb esküvőjét szervezi és megismerkedik Dexterrel, a különc, bolondos, kicsit szerencsétlen zenészfiúval, akinek a bandája a városba érkezik szerencsét próbálni.
Remy karaktere merőben eltér a megszokott Dessen főszereplőkétől, akik mindig átlagos, kedves lányok valamilyen traumával a hátuk mögött. Ebben az esetben nem Remyvel történnek az emberek, ő történik az emberekkel. A regény elején megtudhatjuk, hogy bár már megváltozott, de régebben falta a pasikat, cigizett és keményen ivott. Ő nem az a jókislány típus, akiket eddig megismerhettünk Dessen könyveiből. Dobja a pasikat mielőtt a kapcsolat komollyá válhatna és az új életére koncentrál, ami a szeptemberben kezdődik a Stratfordon.
Amikor először olvastam az Altatódalt egyenesen rajongtam Remyért, most pedig a történet elején annyira idegesített a karaktere, hogy kivágtam volna az ablakon a könyvet, körülbelül úgy, mint Bradley Cooper a Napos oldalban. Az a személyiség, akit akkor még istenítettem, amiért mer egy kicsit élni, hihetetlen taszítóvá vált számomra, mert magamra ismertem benne. És amikor rájöttem, hogy egy könyvnek erről (is) kell szólnia, akkor lenyugodtam és folytattam tovább az olvasást.
Dessen karakterformálásban még mindig etalon nálam, mert átlagos, hétköznapi szereplőkből képes érdekes, szerethetőeket alkotni. És minden szereplő különbözik egymástól, nem hajaz egy előző könyvbéli társára. A fiú főszereplőkkel pedig különösen jól bánik az írónő. Olyan karaktereket alkot, akik nem Edward Cullen-ek vagy Christian Grey-ek, hanem akik a való életben is létezhetnének. A Figyelj rám!-ból Owen örök szerelmem lesz és Dextert is csak imádni lehet.
De az Altatódal sem csak szerelmi szálból áll. Amit utánozhatatlan ebben a regényben az Remy és három barátnőjének a barátsága. Az, hogy mennyire különböznek, mégis bármit megtennének a másikért. Már ezért is érdemes elolvasni a könyvet.
Tudtam, hogy nincs garancia. Nincs rá mód, hogy előre tudjuk, mit hoz a jövő a számomra, az ő számára, vagy bárki más számára. Vannak dolgok, amik nem tartanak örökké, de vannak, amik igen. Mint egy jó dal, egy jó könyv vagy egy jó emlék, amit magaddal vihetsz, és kicsomagolhatsz a legsötétebb napjaidban, lesimítva a gyűrött széleit, közelről fürkészve, és remélve, hogy még mindig felismered azt a személyt, akit ott látsz.
Az biztos, hogy nekem most sokkal többet adott, mint első olvasásra, Szerelem, barátság, család, egyetem. Minden benne van, ami jelenleg foglalkoztat és a legtöbb mindig is foglalkoztatni fog. Plusz rengeteg finomság, amiért megéri Sarah Dessen regényeket olvasni.
.jpg)
