Új polclakók - 2015 Március

Márciusban is sikerült tartanom magam ahhoz, hogy nem veszek sok könyvet. Egyrészt, mert az időmet most nem az olvasás és az újdonságok után való böngészés tölti ki, másrészt pedig jelenleg is itt tornyosulnak körülöttem az olvasatlan saját és könyvtári példányok.

Csak kétszer csábultam el az elmúlt hetekben. Az egyikben nagy szerepe volt Katacita bejegyzésének Andrea Molesini Nem minden mocsok bécsi című regényéről. Nagyon meghozta hozzá a kedvemet, szinte már éreztem is a történet hangulatát, így pont kapóra jött a Scolar Kiadó akciója. Most már 99%, hogy ősszel olaszul kezdek el tanulni, így mindent szeretnék magamba szívni, ami az olasz kultúrához kapcsolódik. Azt hittem "tavaszi szünetes" olvasmány lesz a könyv, de muszáj előtérbe helyeznem az emeltes műveket és a tanári alkalmasságira sem találtam még meg a tökéletes regényt. 

A másik elcsábulás pedig tényleg filléres volt. A könyvtárban a kiselejtezett könyvek között találtam egy gyönyörűséges Rokonok példányt. A korához képest tökéletes állapotú és igazi régi könyv illata van. És persze az sem volt hátrány, hogy kedvencem lett a regény, úgyhogy most már bármikor újra tudom  olvasni.

A többiek új polclakói: Katacita Tekla

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország

Nagyon jól néz ki az új kiadás, 

Ha Isten is úgy akarja, szeptembertől pszichológiát fogok tanulni valahol az országban. Viszont azt is szeretem hozzátenni, hogy ha kevésbé lennék humán beállítottságú, valószínűleg orvosira jelentkeztem volna és a jövőben talán pszichiáterként dolgozom. Ennek az az oka, hogy rajongom az őrült emberekért, illetve mindenkiért aki kicsit is eltér az átlagtól. Lehet, hogy valaki számára ez ijesztő, de nekem természetes. Ez lehet az egyik válasz arra is, hogy miért szeretek olvasni. Hiszen aki olvas, az tulajdonképpen sokkal több embert ismer meg az élete során, mint aki nem olyan szívesen vesz a kezébe könyvet.
Viszont az, hogy pszichológia szakra jelentkeztem, még nem jelenti azt, hogy imádok száraz pszichológia témája könyveket olvasni, inkább maradok a "gyakorlatibb" olvasmányoknál, amilyen Elizabeth Wurtzel könyve is, aki a Prozac-országban kendőzetlenül írta meg depressziójának történetét. Egy cenzúrázatlan Üvegbura, de nekem most már ugyanolyan alapmű, mint Sylvia Plath regénye.

Amikor a szerző elkezdte megírni ezt a regényt, még ő sem gondolta, hogy mennyi embernek segít majd ezzel. Azoknak, akik hasonló dolgokon mentek és mennek keresztül, mint Elizabeth, és azoknak is, akik a depressziót csak egy hisztinek képzelik.

A címből az várható, hogy az egész regény egy kampány az antidepresszánsok mellett vagy ellen, de inkább úgy nevezném, hogy "nyomasztó emlékek gyűjteménye". A szerző mindent feltár a családjáról és saját magáról már a gyermekkorától kezdve, hiszen Elizabeth-et már nagyon fiatalon megtalálta a depresszió. Szüntelenül magyarázatot keres, meg akarja indokolni, hogy miért alakult ki nála ez a betegség, de közben mindig ott bujkál a tehetetlenség érzése. Nem ok nélkül, hiszen a regény nagy részét a szerző még depressziósan írta, így ennél hitelesebb már nehezen lehetne.

de így olvasás után,
a régebbi borító jobban
 illik a történethez.

Biztos emiatt volt az is, hogy a könyv olvasása közben sokszor én is átmentem a depressziót lefitymáló emberbe és úgy megráztam volna Elizabeth-et, ahogy ott feküdt a fürdőszoba padlóján, hogy "az Isten szerelmére, embereld már meg magad és kezdj el végre élni!".
Ilyen témában amúgy is befogadóbb vagyok és próbálok még együttérzőbb lenni. Ez a regény pedig arra döbbentett rá, hogy ameddig saját magam meg nem élem ezt a helyzetet, addig nem fogom soha száz százalékig megérteni. Ezért ajánlom mindenkinek, mert megtanít rá, hogy ne ítéld el azt, amit nem ismersz, hanem inkább próbálj meg segíteni.

Amit még feltétlenül kiemelnék, az pedig a korrajz. A szerző a saját emlékei és érzései mellett a 70-es és 80-as évek Amerikáját olyan jól átadta, hogy kedvem lett volna visszarepülni az időben. Nem mondom, hogy 2015-ben rossz 19 évesnek lenni, de akkor is kipróbáltam volna. A zene, a ruhák és a teljesen más életfelfogás. Ha nem is hosszú távon, de legalább egy napra szívesen élnék a 80-as években.

Végezetül visszatérve a címhez. A Prozac nevű gyógyszer csak az utolsó fejezetben kap nagy szerepet, amikor is a szerző rávilágít, hogy az, ami az ő és még sok más ember életét megmentette, mennyire mérgező hatású is lehet. Figyelmeztet arra, hogy ha az emberiség felfedez valamit, ami hasznos, azt egy idő után hajlamos túlzásba vinni. És az a másik indok, hogy miért nem leszek pszichiáter. Én az emberi lélekben hiszek, nem a gyógyszerekben. Egy olyan országban, ahol túljelenkezés van a pszichológia szakokon, de az emberek nem hisznek az "ép testben, ép lélek" mondásban és még mindig "ciki", ha valaki pszichológushoz jár.
Nagyon örülök, hogy mostanra időzítettem ezt a posztot, mert a Germanwings katasztrófája kapcsán van egy újabb érvem, hogy miért fontos nem csak testünk, de a lelkünk egészségére is odafigyelni, és hogy a szakemberekre igenis szükség van.

Ezen a linken egy rövid, tömör, de a lényeget nagyon jól kiemelő cikket olvashattok. Elizabeth Wurtzel könyvét pedig ajánlom mindenkinek, nem csak azoknak akik, akik érdeklődnek a téma iránt. Nem száraz, nem szájbarágós, csak nagyon őszinte.

A regényből film is készült, Christina Ricci főszereplésével. Tudom, már unalmas, hogy minden adaptációt lehúzok, de Christinán kívül nekem nem tetszett benne semmi. Teljesen másra épül, mint a regény. Inkább ráhangolódásnak ajánlom a könyv előtt. Egyedül az dobott rajta, hogy nincs a filmnek magyar szinkronja, így felirattal néztem.

Bicskanyitogató kötelezők

Tudom, hogy ehhez az újabb cukorka színű kinézethez nem illenek az ilyen elnevezésű posztok, de az utóbbi időben a kötelező olvasmányok olvasása közben fél percenként tettem fel magamban, de sokszor hangosan is a kérdést "Te most szórakozol velem?". Remélem egyik író sem sértődött meg a tegezésért, sőt örülnek, hogy elérték a kívánt a hatást.

A Sorstalanságtól eleve ódzkodtam, hiába érdekel nagyon a holokauszt téma, mert mindenkitől azt hallottam, hogy a regény csalódás volt, szerintük túl van értékelve. Az első pár oldal után bennem is volt egy nagy kérdőjel, hogy ha már magyar író illetve magyar regény Nobel-díjat kapott, akkor miért pont ezt a művet kellett választani? A nagy értetlenkedésemnek az a meggyőződésem volt az alapja, hogy a Nobel-díjas regények minden mondatában három metafora és két hasonlat van. Ehhez képest a Sorstalanság nyelvezete teljesen lecsupaszított, egyszerű, nem olyan, mint egy klasszikusnak vett regényé. (Persze ki mondja meg, hogy mi számít klasszikusnak?) Emellett úgy vált ki érzelmeket az emberből, hogy a sorok között egy cseppnyi érzelem sincs. Csak szilárd tények vannak, a főszereplő, Gyurka mindent természetesnek vesz, elfogad. Ez pedig a 21. században élőknek a szemével elképesztően dühítő tud lenni, hiszen ma már minden olyan könnyen elérhető egy átlagos körülmények között élő ember számára is. Ez a regény egy új nézőpontból közelíti meg a holokauszt témát, ami nálam nagyon betalált, mert imádom a dühítő történeteket, hisz a legfontosabb az, hogy hatást fejtsen ki az olvasóban, legyen az negatív vagy pozitív. Miközben Gyurka megpróbáltatásairól olvastam úgy beléptem volna a sorok közé és megráztam volna ezt a naiv kisfiút, hogy "Hé, ébredj már fel! Az nem mehet így tovább, vedd már észre!" Elsősorban azért tetszett, mert ha Gyurkát nem is tudtam ráébreszteni a valóságra, de saját magamat igen.

A Sorstalanság után olvastam egy merőben más témájú regényt, Móricztól a Rokonokat, ami idén emelt tétel. A kötelezőkre általában nehezen hangolódok rá, ennél is már pár oldal után fejben imádkoztam, hogy ne legyen végig ennyire száraz és vontatott. Most már, hogy befejeztem, teljesen máshogy állok hozzá. Eldöntöttem, hogyha úgy hozza a sors, hogy magyar tanár leszek, akkor az Úri muri helyett ezt fogom elolvastatni a diákjaimmal, mert a témája 2015-ben legalább annyira fontos, mint száz évvel ezelőtt volt. Móricz szerintem zseniálisan eltalálta a mindenkori politikai élet lényegét, csak úgy lubickolt, minden oldalt megjelenített, közben pedig bemutatta egy nem politikusnak való politikus sorsát. Ezt a címet persze csak tőlem kapta meg Kopjáss István, a főszereplő, mert mindenkinek saját elképzelése van a politikáról, meg a fociról és társaikról. Ami ebben a regényben dühített, az a kendőzetlen őszinteség volt, az pedig nagyon meglepett, hogy valaki képes volt így átlátni ezeket a szövevényes dolgokat. Nálam abszolút alapmű lett.

Virginia Woolf: Mrs. Dalloway

Magyarul olvastam, de ez a francia
 borító gyönyörű.

Úgy érzem új kedvenc írónőm született.

Három-négy éve olvastam először Virginia Woolf-tól, mégpedig a Jacob szobáját és annyira más volt, annyira összetett és kemény összpontosítást kívánt, hogy csak végigsiklottam rajta. Már akkor is éreztem, hogy egy csoda, amit ez a nő művelt, de akkor még számomra érthetetlen volt, valami sokkal kézzelfoghatóbbra vágytam, például egy egyszerű tiniregényre.

Évekig nem is próbálkoztam az írónő regényeivel, egészen egy héttel ezelőttig, amikor elkezdtem a Mrs. Dalloway-t. Az Órák című film (nem semmi szereposztással, Michael Cunningham regénye alapján készült, akit a Mrs. Dalloway ihletett) hozta meg a kedvemet a könyvhöz illetve az egyik barátomnak is nagyon tetszett, így hatalmas félelemmel, de belevágtam.

Az első néhány oldal küzdelem volt a csapongónak tűnő gondolatmenet és az egymást követő csodásabbnál csodásabb, nekem kissé bonyolult képek miatt, de végül feladtam és hagytam hogy elvarázsoljon a húszas évek londoni nyara.

A címből adódik, hogy a főszereplő Mrs. Dalloway, aki egy ötvenes évei elején járó brit hölgy, politikus férjjel, egy gyönyörű fiatal lánnyal és egy mesés házzal a Westminster negyedben. A cselekmény hossza csupán egy nap, a történet fő eseménye pedig a Mrs. Dalloway által adott esti fogadás illetve az arra való készülés, de a valódi történet a fejekben játszódik.

Woolf nemcsak a főszereplőt szólaltatja meg, hanem szinte mindenkit, akivel azon az adott napon találkozik. Megjelenik az élet és a halál kettőse, felvetődik a kérdés, hogy milyen  is a tökéletes  élet? és az is, hogy a látszólag őrült emberek valóban őrültek-e, vagy csak a világ látja őket annak?.
Érzések, emlékek, gondolatok tömkelege a regény. Az írónő képes volt arra, hogy egy gondolattal vagy akár csak egyetlen egy kimondott szóval jellemezzen egy embert. Emellett pedig felejthetetlen hangulatot teremtett. Már háromszor voltam életem során Londonban, utoljára lassan öt évvel ezelőtt pont nyáron, és most újra úgy éreztem, hogy azokon a híres-nevezetes utcákon járok és épületek mellett haladok el.

Nem lövöm le a poént, hogy véleményem szerint mit szeretett volna az írónő üzenni ezzel a történettel, de nekem hasonlóan sokat adott, mint év elején A nagy Gatsby. Azt hiszem, hogy hónapok, de lehet, hogy évek múltán is eszembe fog jutni, főleg az érzés, aztán Clarissa Dalloway alakja. Ha újraolvasom akkor pedig főleg. :)

Most nagyon megjött a kedvem az írónő könyveihez, úgyhogy holnap a könyvtárban rögtön a W-hez megyek. Remélem benn lesz az Orlando, mert az a következő kiszemeltem.

Elizabeth Gilbert: A lélek botanikája

Érdekes, hogy nem tudatosan, de a mai reggelinél olvastam el a márciusi ELLE-t, amelynek fő témája a feminizmus, és emellett ma jutottam el végre odáig, hogy írjak Elizabeth Gilbert új könyvéről. De ha az év többi napján nem is, talán a mai Nőnapon érdemes elgondolkozni azon, hogy mit jelent nőnek lenni és esetleg kézbe venni A lélek botanikáját, ami bizonyos szempontból nézve egy 19. században játszódó feminista regény.

…a te szenvedéseddel azt teszel, amit akarsz – jegyezte meg gyengéden Hanneke. – Az csakis a tiéd. De elmondom, én mit teszek az enyémmel. Megfogom a nyaka szőrénél, a földre hajítom, és eltaposom a csizmám sarkával. Javaslom, tanuld meg követni a példám.

Nem szeretném agyonismételni magam, de aki hosszabb ideje követi a blogot tudhatja, hogy ezer láthatatlan szállal kötődöm Elizabeth Gilbert-hez. Imádom a könyveit, imádom magát az írónőt, az utánozhatatlan humorával, erejével és azzal a különleges világnézettel, amit vall. De A lélek botanikája nagyrészt fikció, nem az írónő személyes élményeit tükrözi, ezért egy teljesen más élményt adott számomra, ami összességében nem száz százalékig pozitív.

Az írónő új regénye végigöleli az egész 19. századot egy gazdag családból származó félig brit-félig holland nő, Alma Whittaker életét bemutatva. Alma botanikus családban nő fel Amerikában, a White Acre birtokon. Édesanyja igazi erős nő, szilárd világnézettel - vagyis minden úgy van, ahogy azt ő mondja - és nagyon odafigyel a lánya taníttatására. Alma édesapja pedig egy szegény brit családból származó férfi, aki botanikai tudását felhasználva meggazdagszik, mindig új és új üzleteket köt, birtokán a világ összes növényfajtáját meg lehet találni. Ebben a családban nő fel Alma, a csúnyácska, nem túl nőies, de nagyon tehetséges lány, aki bár ki sem mozdul a birtokról, de édesapja révén mégis megismerkedik a világ legnagyobb tudósaival és kalandoraival.

Bár látszólag meg van mindene, neki is ugyanolyan kétségei vannak, mint bárki másnak, vágyik a szerelemre, és ahogy telnek az évek, a birtok egyre szűkösebbé válik számára.

Ha nem tudtam volna ki írta a regényt, akkor is ráérzek, hogy ez csak Liz Gilberttől származhat. Éreztem a mondatokon az írónő humorát, iróniáját, hogy száz százalékig benne van a személyisége. Szóval már pár oldal után kompatibilisek lettünk a könyvvel, ami csak egy fél mondat erejéig, de ezzel a nagyon rózsaszínnel nekem egyáltalán nem "Lizes". Alma, a főszereplő nagyon sokban hasonlít az Eat Pray Love-ban vagy a Committed-ben megismert írónőre. Mindent tudni akar a világról, mindenkit meg akar ismerni, nem rendeli alá magát a férfiak akaratának és a társadalom szabályainak még a 19. században sem. Folyamatosan, harcol és küzd, keresi, hogy mi életének értelme.

– Milyen hatalmas nyereség, hogy ilyen közelről tanulmányozhatja a világot – folytatta Ambrose. – Úgy találtam, hogy túl sok ember fordul el az apró csodáktól. Annyival több erő található a részletekben, mint a nagy általánosságban, ám a legtöbben nem képesek arra képezni magukat, hogy nyugton ülve kivárják.

De Alma alakján kívül nagy szerepet kap az utazás a világ összes kontinensén keresztül, különösképpen megismerhetjük Tahitit, együtt alhatunk a tengerészekkel a hajón és várhatjuk a bálnát vagy éppen a tengeri betegség elmúlását. Ezekben a részekben is feltűnik Liz, mint az utazás szerelmese.

Ami pedig szintén szerepet kap a történetben, az a misztikum, azzal a különlegességgel, hogy Alma, mint botanikus végtelenül racionális ember, tehát ellenáll minden képletekkel és kísérletekkel nem magyarázható dolognak, egészen ameddig a kíváncsisága felül nem kerekedik ezen.

Talán én is túl racionálisan vagy prűden álltam ehhez a regényhez, de ahogy a misztikum szála befutott a történetbe, azzal számomra egyre abszurdabbá is vált az egész. Csak ráztam a fejem és kínomban nevettem olvasás közben. A kevesebb nekem több lett volna. Ugyanakkor annyira az írónőre vallott minden egyes mozzanat, hogy valahol mélyen örültem neki, hogy sikerült neki ezt is a történetbe szőni.

A gondolati sík nálam elúszott, valahogy nem volt meg a végén az az érzés, hogy "ezzel most mennyivel több lettem, mennyi kérdésemre adott egy lehetséges választ", de mint kalandregény csillagos ötös. Nagyon átfogó, részletes és a fejezetek előtt lévő növényrajzok is gyönyörűek. 

Lehet, hogy ez most nem volt teljes mértékben az "én könyvem", de tudom, hogy a kevés promóció ellenére, akit meg kell, hogy találjon azt meg fogja találni ez a regény, és átmegy majd az üzenet.

Bookworm Book Tag

Általában csak olyan book tageket szoktam találni, ahol 10-ből kb. 2 kérdésre tudnék normális választ adni, de ezek a kérdések most nagyon tetszenek. Köszönöm a jelölést Teklának!

Emlékszel hogyan szeretted meg az olvasást?

Ez egy hosszabb folyamat volt, de az egyik legelső momentum talán 12 éves korom körül lehetett, amikor nagynénéméknél nyaraltam és Pesten bementünk egy hatalmas könyvesboltba. Addig azelőtt még nem nagyon voltam ilyen helyen és már az ámulatba ejtett, hogy bármerre néztem csak könyveket láttam. Ott kaptam egy Neveletlen Hercegnő naplója könyvet és emlékszem, hogy aznap éjszakába nyúlóan olvastam, pedig azelőtt nem kötött le úgy az olvasás. Aztán a másik fontos pont mindenképpen az volt, hogy most már lassan 5 éve  rátaláltam a Molyra.

Általában hol olvasol?

Igazából bárhol tudok olvasni, de mivel a hétköznapjaim főleg a suliba utazásból és a suliban tartózkodásról szólnak, így sokat olvasok a buszon és az iskolában, szünetekben és töltelék órákon egyaránt. Itthon, amit a család nem annyira tolerál az a közös ebéd/vacsora közbeni olvasás. De hát mit tehetnék, ha annyira tetszik egy könyv?

Egyszerre szigorúan csak egy könyvet olvasol, vagy több is jöhet egyidejűleg?

Sokat elkezdek aztán jegelek egy időre. Általában mindig csak egy könyvre összpontosítok. Ha egyszerre kettőt olvasok, akkor az mindig egy kötelező és amellett valami "könnyebb" olvasmány, amivel megjutalmazom magam.

Melyik a kedvenc műfajod?

Klasszikus, romantikus, fantasy. De biztos vagyok benne, hogy minden műfajon belül tudnék olyat találni, ami tetszik.

Van olyan műfaj, amit a világért sem olvasnál?

Részben válaszoltam már az előbb. Nincs olyan, amit nem olvasnék, de az tény, hogy krimi, thriller, horror kategóriákban keveset, vagy szinte semmit sem olvasok. A tiniregényeket kezdem megunni így lassan 20 éves fejjel és a Szürke és társai sem izgatnak túlságosan.

Van kedvenc könyved?

Kedvenc könyvem nincs, de kedvenc könyveim viszont vannak jó sokan. Általában azokat sorolom ide, amiket többször olvastam már és/vagy változást hoztak a személyiségemben, gondolkodásmódomban.

Melyik a leghosszabb könyv, amit valaha olvastál?

George R. R. Martin - Királyok csatája, a kicsit több mint 1000 oldalával, de lehet, hogy az Anna Karenina is felveszi vele a versenyt, nem emlékszem abból melyik kiadást olvastam először.

Milyen könyvet vettél utoljára?

Elizabeth Wurtzel - Prozac-ország

A könyvtári vagy a saját (vásárolt) könyveket szereted jobban?

Én válaszolnám, hogy a könyvtári könyveket, csak egy baj van velük, hogy vissza kell őket vinni.

Jelenleg mit olvasol?

A jobb oldalon láthatjátok mennyi mindenbe kezdtem bele az elmúlt időben, de amit ténylegesen olvasok az Virginia Woolf-tól a Mrs. Dalloway. 

Hol veszed a könyveidet?

Ahol a legolcsóbban meg tudom az adott könyvet venni. Általában Alexandra, Libri, Bookline.

Előrendeltél már valaha könyvet?

Ha tudom, hogy mindenképpen meg szeretném majd venni az adott könyvet és az előrendeléssel általában kedvezmény is jár, akkor előrendelem. 

Hány könyvet veszel havonta?

Pár darabot. Azokban a hónapokban, amikor szülinapom/névnapom/karácsony van, akkor persze mindig több.

Mit gondolsz az antikvár könyvekről?

Jelenleg nincs nagyon lehetőségem antikváriumba járni, de ha szeptembertől pesti lány leszek, akkor ez változni fog.

Egymás mellett tartod a már elolvasott és a még olvasásra váró könyveket?

A szobámban lévő könyvespolcokon valamilyen szinten tematikusan vannak a könyvek, így ott vegyesen van elolvasott és még nem olvasott. De a nappaliban kialakított ideiglenes könyvespolcomra csak gyűlnek és gyűlnek az újak.

Az összes könyvet el akarod olvasni, ami a magánkönyvtáradban van?

Próbálok optimista lenni és azt hinni, hogy persze, egyszer sikerülni fog. De vannak könyvek, amikről tudom, hogy soha nem fogom őket elolvasni.

Mit csinálsz azokkal a könyvekkel, amik a polcodon sorakoznak, de tudod, hogy soha az életben nem olvasod el őket még egyszer?

Otthagyom őket a helyükön?

Adományoztál már könyvet?

Igen. Egy karácsonyi ajándékozás keretén belül küldtem könyveket egy családnak.

Volt már könyvstopod?

Igen, most év elején és kb. 1 hétig tartott.

Mit gondolsz, szerinted túl sok könyved van?

Ha anya kérdezné, akkor hevesen bólogatnék, hogy "igen-igen, ez már túl sok", de nektek elárulom, hogy szerintem nem létezik olyan, hogy túl sok könyv.

Új polclakók - 2015 Február

Az újévi fogadalmamat, miszerint az érettségi végéig nem veszek új könyvet, még januárban megszegtem, így már nincs lelkiismeret furdalásom, hogy februárban két újdonsággal is gyarapodott könyveim száma.

Januárban jutott el hozzám a hír, hogy tavaly magyarul is megjelent Elizabeth Gilbert új regénye a The Signature of All Things, magyar címén A lélek botanikája. Enyhén letargikus állapotban voltam emiatt, mert mindig nézegettem, hogy lesz-e már magyar megjelenés, és amikor pár hétre teljesen elfelejtkeztem a dologról, akkor szépen csöndben kiadták. Lehetett volna karácsonyi ajándék is... 

De szerencsére a február eleji Valentin-napos Alexandra akcióban 40 százalékkal olcsóbban meg tudtam venni és egy hét alatt be is faltam. A következő posztot erről fogom írni. 

A másik könyv pedig Elizabeth Wurtzel-től a Prozac-ország - Fiatalon és depressziósan Amerikában, amit a hónap végi 20 százalékos Libris kuponnal vettem. Amennyire érdekel a téma, annyira kerülte el eddig a figyelmemet ez a regény, de hála a Molynak megtaláltuk egymást. Már a felénél tartok. A spontán vásárlások valahogy mindig jól sülnek el nálam.

A többiek új polclakói: BookwormGirl Katacita Tekla