Elizabeth Gilbert: A lélek botanikája

Érdekes, hogy nem tudatosan, de a mai reggelinél olvastam el a márciusi ELLE-t, amelynek fő témája a feminizmus, és emellett ma jutottam el végre odáig, hogy írjak Elizabeth Gilbert új könyvéről. De ha az év többi napján nem is, talán a mai Nőnapon érdemes elgondolkozni azon, hogy mit jelent nőnek lenni és esetleg kézbe venni A lélek botanikáját, ami bizonyos szempontból nézve egy 19. században játszódó feminista regény.

…a te szenvedéseddel azt teszel, amit akarsz – jegyezte meg gyengéden Hanneke. – Az csakis a tiéd. De elmondom, én mit teszek az enyémmel. Megfogom a nyaka szőrénél, a földre hajítom, és eltaposom a csizmám sarkával. Javaslom, tanuld meg követni a példám.

Nem szeretném agyonismételni magam, de aki hosszabb ideje követi a blogot tudhatja, hogy ezer láthatatlan szállal kötődöm Elizabeth Gilbert-hez. Imádom a könyveit, imádom magát az írónőt, az utánozhatatlan humorával, erejével és azzal a különleges világnézettel, amit vall. De A lélek botanikája nagyrészt fikció, nem az írónő személyes élményeit tükrözi, ezért egy teljesen más élményt adott számomra, ami összességében nem száz százalékig pozitív.

Az írónő új regénye végigöleli az egész 19. századot egy gazdag családból származó félig brit-félig holland nő, Alma Whittaker életét bemutatva. Alma botanikus családban nő fel Amerikában, a White Acre birtokon. Édesanyja igazi erős nő, szilárd világnézettel - vagyis minden úgy van, ahogy azt ő mondja - és nagyon odafigyel a lánya taníttatására. Alma édesapja pedig egy szegény brit családból származó férfi, aki botanikai tudását felhasználva meggazdagszik, mindig új és új üzleteket köt, birtokán a világ összes növényfajtáját meg lehet találni. Ebben a családban nő fel Alma, a csúnyácska, nem túl nőies, de nagyon tehetséges lány, aki bár ki sem mozdul a birtokról, de édesapja révén mégis megismerkedik a világ legnagyobb tudósaival és kalandoraival.

Bár látszólag meg van mindene, neki is ugyanolyan kétségei vannak, mint bárki másnak, vágyik a szerelemre, és ahogy telnek az évek, a birtok egyre szűkösebbé válik számára.

Ha nem tudtam volna ki írta a regényt, akkor is ráérzek, hogy ez csak Liz Gilberttől származhat. Éreztem a mondatokon az írónő humorát, iróniáját, hogy száz százalékig benne van a személyisége. Szóval már pár oldal után kompatibilisek lettünk a könyvvel, ami csak egy fél mondat erejéig, de ezzel a nagyon rózsaszínnel nekem egyáltalán nem "Lizes". Alma, a főszereplő nagyon sokban hasonlít az Eat Pray Love-ban vagy a Committed-ben megismert írónőre. Mindent tudni akar a világról, mindenkit meg akar ismerni, nem rendeli alá magát a férfiak akaratának és a társadalom szabályainak még a 19. században sem. Folyamatosan, harcol és küzd, keresi, hogy mi életének értelme.

– Milyen hatalmas nyereség, hogy ilyen közelről tanulmányozhatja a világot – folytatta Ambrose. – Úgy találtam, hogy túl sok ember fordul el az apró csodáktól. Annyival több erő található a részletekben, mint a nagy általánosságban, ám a legtöbben nem képesek arra képezni magukat, hogy nyugton ülve kivárják.

De Alma alakján kívül nagy szerepet kap az utazás a világ összes kontinensén keresztül, különösképpen megismerhetjük Tahitit, együtt alhatunk a tengerészekkel a hajón és várhatjuk a bálnát vagy éppen a tengeri betegség elmúlását. Ezekben a részekben is feltűnik Liz, mint az utazás szerelmese.

Ami pedig szintén szerepet kap a történetben, az a misztikum, azzal a különlegességgel, hogy Alma, mint botanikus végtelenül racionális ember, tehát ellenáll minden képletekkel és kísérletekkel nem magyarázható dolognak, egészen ameddig a kíváncsisága felül nem kerekedik ezen.

Talán én is túl racionálisan vagy prűden álltam ehhez a regényhez, de ahogy a misztikum szála befutott a történetbe, azzal számomra egyre abszurdabbá is vált az egész. Csak ráztam a fejem és kínomban nevettem olvasás közben. A kevesebb nekem több lett volna. Ugyanakkor annyira az írónőre vallott minden egyes mozzanat, hogy valahol mélyen örültem neki, hogy sikerült neki ezt is a történetbe szőni.

A gondolati sík nálam elúszott, valahogy nem volt meg a végén az az érzés, hogy "ezzel most mennyivel több lettem, mennyi kérdésemre adott egy lehetséges választ", de mint kalandregény csillagos ötös. Nagyon átfogó, részletes és a fejezetek előtt lévő növényrajzok is gyönyörűek. 

Lehet, hogy ez most nem volt teljes mértékben az "én könyvem", de tudom, hogy a kevés promóció ellenére, akit meg kell, hogy találjon azt meg fogja találni ez a regény, és átmegy majd az üzenet.