Én is megszereztem és elolvastam a könyvet, mielőtt megnézném a belőle készült filmet, pedig nagy John Green rajongónak azért nem mondanám magam. Az Alaska nyomában-t imádtam ugyan, szerintem örökre az lesz a kedvenc regényem az írótól, de a Csillagainkban a hibából (pedig direkt kétszer is elolvastam!) nekem valahogy hiányzott valami, amit viszont a történet alapján készült film meg tudott adni. Valamiért azonban mégis akartam még John Green-t olvasni. Persze valamekkora részben a hatalmas marketing miatt is volt ez így, de emellett azt be kell vallani, kevesen írnak így, ennyire hitelesen a tinédzserekről, mint ahogyan ő teszi. Pár hét múlva ugyan már elérkezem a második X-hez, de mégis jól esett a Papírvárosokat olvasni. Hogy mi lesz később? Majd kiderül.
A Papírvárosok Margo Roth Spiegelman és Quentin Jacobsen története, akik már kiskoruk óta ismerik egymást, azonban szépen lassan eltávolodnak, ahogy telnek az évek. Margoból az iskola menő csaja lesz, aki emellett még jól is tanul és híres a szökéseiről meg a hatalmas kalandjairól. Quentin pedig beilleszkedik a gimisek szürkeségébe, mindig a zenekaros barátaival lóg és úgy érzi nem engedheti meg magának, hogy akár egy napot is hiányozzon a suliból. A végzős évükben egy éjszaka Margo nindzsának öltözve megjelenik Quentin ablakában és megkezdődik a reggelig tartó kétszemélyes kalandjuk, ami után már nem folytatódhat a megszokott mederben az életük. Margo újabb kalandra indul, ezúttal egyedül, Quentin pedig mindent megtesz, hogy megtalálja. Walt Whitman idézetek, sírkertvárosokban tett utazások és még egy road trip is van a történetben, amely során Quentin egyre jobban megismeri Margot és rátalál - tudom elcsépelt - de önmagára.
Valami hiányzott számomra ebből a regényből is, ugyanakkor rengeteg momentuma ott maradt egy piciny helyen a szívemben. Quentin karaktere szerintem az egyik kedvenc lesz az idei olvasmányaimból, mert szeretem az ilyen bogaras, kicsit kényszeres, de kedves fiúkat. Margo-t azért szerettem, mert nekem is van egy ilyen kalandvágyó, a korlátokat áttörő oldalam. Quentin barátai pedig, ha nem is utánozhatatlan személyiségük miatt, de a rengeteg vicces pillanatért mindenképpen megemlítendőek.
Amit mindennél többre tartok egy regényben a hangulat mellett, az az aprólékosság. Mivel ez kis részben "nyomozós" történetnek is mondható, így nagyon tetszett minden apró nyom, amit Margo hagyott maga után, szerintem tök jól ki lettek találva. Az, hogy egy olyan klasszikus és csodálatos mű, mint Walt Whitman Fűszálak kötete ilyen nagy hangsúlyt kapott a történetben, szerintem mindenképpen piros pontot érdemel. Úgy emlékszem, már említettem, de a Twilight miatt olvastam el anno az Üvöltő szeleket, és nagyon nem bántam meg. Talán most majd tömegesen Walt Whitman-t kezdenek el olvasni a fiatalok.
Alapvetően egy szórakoztató, kalandos történetnek nevezném a Papírvárosokat, de az író most is beleszőtt némi gondolatiságot. Szerintem ezzel, hogy pont csak "némi" gondolat volt benne, elérte azt, hogy nem volt szájbarágós, sőt számomra pont időszerű volt. Most érettségiztem, bár már úgy tűnik, mintha ezer éve lett volna, és két hét múlva költözöm a fővárosba. Én is itt fogok hagyni valamit, bár nem örökre, de arra fogok törekedni, hogy az maradjak, aki voltam. Margo pedig azért indult útnak, hogy végre önmaga lehessen.
"A nap folyamán többször is azon kaptam magam, hogy arra gondolok, talán éppen e miatt az érzés miatt tervezett meg Margo mindent olyan aprólékos gonddal. Mert elmenni akkor is nehéz, ha az ember egyébként akarja a dolgot. Fel kell rá készülni... talán egyfajta szellemi és érzelmi gyakorlásnak számított, ahogy ült a miniplázában, és írogatta a terveit - Margo így képzelte bele magát a sorsába."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése