Ha én regényhős lehetnék...

...nem lennék hős.

Nagyon megtetszett az áprilisi témázásban feltett kérdés, de a posztokat elolvasva rájöttem, hogy én félreértettem az egészet. Azonban az ihletnek szabad utat adva most megosztom veletek, hogy milyen regényhős lennék, ha egyszer valaki úgy érezné, hogy engem akar szerepeltetni a történetében.

Először is nem lennék hős. Egy hétköznapi lány lennék, aki annyira hétköznapi csak, mint minden ember. Egy kortárs regénybe illenék bele a legjobban, abba a bizonyos nagy magyar valóságba, amikor minden ezerszer jobban fáj, mint azt az ember egy átlagos hétfői napon gondolja. Hatalmas göndör vörös hajam lenne, de nem az a szép fürtös, hanem az  a sörényhez hasonló. Rágnám a körmeimet, egyszer hisztérikusan nevetnék máskor hirtelen elkezdenék zokogni. Picit neurotikus lennék na. Az öltözködésemben is ez látszódna. Egyik nap magasra tornyoznám a vörös bongyor hajamat és pirosat meg királykéket hordanék, máskor meg szürkét és feketét. A reggelt mindig kávécigivel kezdeném az erkélyen és nézném, ahogy felébred a város. A főváros, mert biztosan Pesten laknék. Figyelném az embereket a metrón. Például azt a kanárisárga kabátos dundi nőt, aki elképesztően csinos volt, mégis valami hideget árasztott magából, és elgondolkoznék rajta, hogy vajon én is ilyen vagyok? Nagyon-nagyon sokat gondolkoznék bonyolult, elvont dolgokon tele metaforákkal. Csak a hasonló gondolkodású olvasók számára lennék izgalmas, a többiek dobnák a könyvet a sarokba.  Egyetemre járnék, valami bölcsész szakra, ahol nem lógnék ki a sorból az öltözködésemmel, a gondolatimmal, a lerágott körmömmel. Viszont nem nagyon lennének igaz barátaim, csak amolyan ivócimborák meg "cigistársak", akikkel hiába nem bízunk egymásban, de mégis megosztjuk a zűrös dolgainkat. Az igazi barátaim a könyvek lennének, főleg a verseskötetek, na meg a töltőtollam és a ceruzáim. Mindig mindent leírnék, mindent lerajzolnék, lefestenék. Az éjszaka közepén felébrednék, mert megálmodtam egy verset, amit gyorsan papírra kell vetnem. A Várból tájképet festenék Pestről és újra és újra körbejárnám a Galériát a festményeket bámulva.

És hogy hol lenne ebben a regényben a konfliktus? Rájönnék, hogy egyedül vagyok ebben a világban, hogy szeretném, ha szeretnének. Az lenne a problémám, mint bármelyik fiatalnak lehetne, hogy elveszem a sok lehetőség és a szeretetlenség között, hogy nem tudom mit kezdjek magammal és hogy elüldözöm magam mellől az embereket. A szüleimtől elfogadnám a pénzt, de közben nekem nem a pénzük, hanem a szeretetük kellene. Az egyetemre bejárnék, talán tanulnék is, de soha nem lennék benne biztos, hogy az én utam arra felé visz. Lennének szerelmeim, de soha nem bíznék a szerelmükben. Az lenne a regényhősöm fő kérdése, hogy megéri-e egyedül leélni az életünket?

Emellett persze szívesen "kipróbálnám" magam egy olyan realisztikus fantasy-ban, mint A varázslók-trilógia, szívesen lennék egy Jane Austen regénynek a főhőse vagy egy olyan utazós, kalandozós történetben is szerepelnék, mint a Vadon vagy az Eat, Pray, Love.

A többiek posztjai a témában:

Bea, FFG, Nima, Pupilla, Zenka

Lev Grossman: A varázslókirály ( A varázslók-trilógia 2.)

A tavalyi év egyik nagy meglepetése volt számomra Lev Grossman A varázslók című regénye, amit legjobban realisztikus fantasyként tudnék jellemezni, Azóta is gyakran eszembe jut a történet különleges hangulata, ami a folytatásban is megmaradt, sőt fokozódott.

 

Vannak emberek, akik nem képesek megelégedni azzal, amijük van, ezért újabb és újabb célokat tűznek ki maguk elé, hogy ne legyen unalmas az életük, vagy más kifejezéssel élve, legyen értelme élniük.

Quentin Coldwater a trilógia első részében megismerte a varázslatok világát és egy hatalmas kaland részese lehetett a titokzatos Fillory-ban, de a második részben újabb kalandnak vág neki, hogy megtalálja a helyét a világban. Ezzel pedig felmerül az örök kérdés: meddig tűri a sors, hogy nem vagyunk képesek megbékélni azzal, amit kaptunk? De különben meg: Honnan tudhatjuk, hogy hol van az utunk vége?

A varázslókirályban az író leszokott arról, hogy más regényekben megjelent világokat másoljon és elhitte, hogy jó az, amit csinál, ezzel pedig elérte nálam azt, hogy nem tudok belekötni a regénybe. Legalábbis egyáltalán nem akarok.

Lehet, hogy sokak számára úgy tűnik túlértékelem ezt a történetet, de én teljesen magamra ismertem benne. Quentin hiába lett király (remélem nem túl nagy spoiler, tekintve a könyv címét), ugyanolyan kétségei vannak, mint mindenki másnak, ugyanakkor mivel fiatal, még mindig tele van reménnyel. Szerintem nem csak én találtam vele közös pontokat, hanem a hasonló korúak közül bárki találhat. A mai világban egyszerűen hajlamosak vagyunk elveszni a sok lehetőség között és közben elfelejtkezünk arról, hogy mi az igazán fontos a számunkra.
A varázslókirály nem azért erős regény, mert tele van akciódús jelenetekkel és remekül kigondolt fantasy elemekkel, hanem mert tükröt mutat az emberek számára, a történetben megjelenő szereplőkkel és helyzetekkel. Azért szerettem nagyon olvasni ezt a részt is, mert miközben lejátszódott bennem a történet filmje, egyúttal folyamatosan gondolkodtam a benne megjelenő metaforákról, szóval duplán lekötött. Ezáltal pedig olyan mélyre kerültem a regényben, amilyenre lehet, hogy az író sem jutott. Szívesen leülnék Lev Grossman-nal és feltennék neki egy csomó így kezdődő kérdést "Te is arra gondoltál, mikor azt írtad, hogy...?", aztán lehet, hogy jól elcsodálkozna az agyszüleményeimen. De ebben a történetben az a jó, - és szerintem ezzel az író is egyetértene - hogy sokféleképpen lehet olvasni. Olvashatjuk egyszerű fantasyként, vagy olvashatjuk realisztikus, filozófikus regényként. Bár ez minden könyvre igaz, de A varázslókirályra hatványozottan, hogy mindenki azt viheti magával belőle, amit igazán szeretne.
Szerintem mindenkinek érdemes lenne tenni egy próbát ezekkel a könyvekkel. Esetleg, ha nem tetszett az első rész, még adni egy esélyt a másodiknak, mert én úgy vettem észre, hogy mindenkire nagy hatást gyakorolnak, még ha sokszor úgy is érzik néhányan, hogy negatívat.

Könyves zárás - Március

Szélsebesen halad ez az év, mindjárt jön a második vizsgaidőszakom és aztán a nyár. Előbbinek annyira nem örülök, viszont annak annál inkább, hogy itt az igazi tavasz és lehet egy szál pulcsiban olvasni a Duna-parton.

A március ebben az évben a "legolvasósabb" hónapom volt, összesen 6 könyvet olvastam el, de beszerzéseim száma is hasonló (6+1 recenzió). A következő hónapokban viszont könyvböjt lesz nálam, a Könyvfesztivál idején szerencsére családi kiránduláson leszek, de  legalább a Könyvhétre spórolok és igyekszem a tananyaggal foglalkozni (a vizsgák előtt pár nappal legalábbis biztosan).

Olvasások

Papp Diána: Bodza Bisztró

Nagyon régóta a polcomon csücsült már ez a könyv, kicsit talán féltem attól, hogy túl könnyű olvasmány lesz és nem akartam benne csalódni. A várólista csökkentős polcomra azonban felkerült és végül csak elolvastam. Mivel nem vártam tőle sokat, így teljesen pozitív élmény volt. Nagyon jól elszórakoztatott, de sok új elem nem jelenik meg benne, ami miatt különbözne egy átlagos limonádétól.

Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek {bejegyzés}

A kis könnyed regény után egy sokkal komolyabb következett. Máraitól eddig még nem olvastam, de nagyon megérintett a regénye, úgyhogy azóta már kis is kölcsönöztem egy újabb könyvét a könyvtárból.

Csányi Vilmos: Íme, az ember

Az egyik órámra ajánlott olvasmány ez a könyv és már egy másik tanárom is ajánlotta, így "ideje volt" elolvasnom. Akit érdekel az evolúció, az evolúciós pszichológia és alapvetően szeretne racionális magyarázatot találni fontos társadalmi problémákra, kérdésekre, annak nagyon ajánlom a könyvet. Néhol nekem túl tudományos volt és nem értettem belőle mindent, de nagyrészt tetszett és felnyitotta a szemem néhány dologban.

Csáth Géza: Egy elmebeteg nő naplója

Engem újra és újra elvarázsolnak az "őrültek", ezért újra és újra kezembe veszem az ilyen témájú könyveket. Ez is egy régóta várólistás darab volt és pár hónapja meg is vettem Helikon zsebkönyvként, de sokkal zártabb formájú, mint amiket eddig olvastam, hiszen egy esettanulmányról van tulajdonképpen szó. Ez viszont nem gátolt meg abban, hogy teljesen belemélyedjek és a végén elálljon a lélegzetem a pompás kidolgozástól.

Lev Grossman: A varázslókirály

Végre befejeztem a második részt és már szinte sóvárgok a befejezésért. Azt hiszem, ez mindent elmond, de erről a könyvről még mindenképpen lesz külön poszt, mert rengeteg gondolat van a fejemben róla.

Szuna Noémi: Kávé {bejegyzés}

Most már én is egy kicsit tájékozottabb lettem kávé témában ennek a könyvnek a segítségével. A legjobban a gyönyörű képeket szerettem benne, de tele van érdekes információkkal is, amiket most már előszeretettel mesélek az embereknek csak úgy mellékesen odavetve egy beszélgetés közepébe. 

Beszerzések

Irvin D. Yalom: Terápiás hazugságok

Farkas Lívia: Ennél zöldebb nem lesz!

Szuna Noémi: Kávé

Buda Béla: Empátia

Tamási Áron: Ábel a rengetegben

Szerb Antal: A Pendragon-legenda

Janne Taller: Semmi

Többiek: Dóri  Katacita Tekla