Ha én regényhős lehetnék...

...nem lennék hős.

Nagyon megtetszett az áprilisi témázásban feltett kérdés, de a posztokat elolvasva rájöttem, hogy én félreértettem az egészet. Azonban az ihletnek szabad utat adva most megosztom veletek, hogy milyen regényhős lennék, ha egyszer valaki úgy érezné, hogy engem akar szerepeltetni a történetében.

Először is nem lennék hős. Egy hétköznapi lány lennék, aki annyira hétköznapi csak, mint minden ember. Egy kortárs regénybe illenék bele a legjobban, abba a bizonyos nagy magyar valóságba, amikor minden ezerszer jobban fáj, mint azt az ember egy átlagos hétfői napon gondolja. Hatalmas göndör vörös hajam lenne, de nem az a szép fürtös, hanem az  a sörényhez hasonló. Rágnám a körmeimet, egyszer hisztérikusan nevetnék máskor hirtelen elkezdenék zokogni. Picit neurotikus lennék na. Az öltözködésemben is ez látszódna. Egyik nap magasra tornyoznám a vörös bongyor hajamat és pirosat meg királykéket hordanék, máskor meg szürkét és feketét. A reggelt mindig kávécigivel kezdeném az erkélyen és nézném, ahogy felébred a város. A főváros, mert biztosan Pesten laknék. Figyelném az embereket a metrón. Például azt a kanárisárga kabátos dundi nőt, aki elképesztően csinos volt, mégis valami hideget árasztott magából, és elgondolkoznék rajta, hogy vajon én is ilyen vagyok? Nagyon-nagyon sokat gondolkoznék bonyolult, elvont dolgokon tele metaforákkal. Csak a hasonló gondolkodású olvasók számára lennék izgalmas, a többiek dobnák a könyvet a sarokba.  Egyetemre járnék, valami bölcsész szakra, ahol nem lógnék ki a sorból az öltözködésemmel, a gondolatimmal, a lerágott körmömmel. Viszont nem nagyon lennének igaz barátaim, csak amolyan ivócimborák meg "cigistársak", akikkel hiába nem bízunk egymásban, de mégis megosztjuk a zűrös dolgainkat. Az igazi barátaim a könyvek lennének, főleg a verseskötetek, na meg a töltőtollam és a ceruzáim. Mindig mindent leírnék, mindent lerajzolnék, lefestenék. Az éjszaka közepén felébrednék, mert megálmodtam egy verset, amit gyorsan papírra kell vetnem. A Várból tájképet festenék Pestről és újra és újra körbejárnám a Galériát a festményeket bámulva.

És hogy hol lenne ebben a regényben a konfliktus? Rájönnék, hogy egyedül vagyok ebben a világban, hogy szeretném, ha szeretnének. Az lenne a problémám, mint bármelyik fiatalnak lehetne, hogy elveszem a sok lehetőség és a szeretetlenség között, hogy nem tudom mit kezdjek magammal és hogy elüldözöm magam mellől az embereket. A szüleimtől elfogadnám a pénzt, de közben nekem nem a pénzük, hanem a szeretetük kellene. Az egyetemre bejárnék, talán tanulnék is, de soha nem lennék benne biztos, hogy az én utam arra felé visz. Lennének szerelmeim, de soha nem bíznék a szerelmükben. Az lenne a regényhősöm fő kérdése, hogy megéri-e egyedül leélni az életünket?

Emellett persze szívesen "kipróbálnám" magam egy olyan realisztikus fantasy-ban, mint A varázslók-trilógia, szívesen lennék egy Jane Austen regénynek a főhőse vagy egy olyan utazós, kalandozós történetben is szerepelnék, mint a Vadon vagy az Eat, Pray, Love.

A többiek posztjai a témában:

Bea, FFG, Nima, Pupilla, Zenka