Sarah Perry: Melmoth

Sarah Perry tavaly robbant be nálunk a "könyves köztudatba" Az essexi kígyó című könyvével, amit már akkor nagyon el szerettem volna olvasni, de úgy alakult, hogy először a második magyarul megjelent könyvét olvastam el, a Melmoth-ot.

Fülszöveg: Helen ​Franklin húsz évvel ezelőtt szörnyű bűnt követett el, amit azóta sem tud magának megbocsájtani: lelkében a felejtés és az emlékezés erői küzdenek. 

Furcsa kézirat kerül a kezébe. Az emberi történelem legsötétebb fejezeteiről szóló dokumentumokat tartalmazza, melyek egy fekete ruhás, könnyező szemmel és vérző lábakkal megjelenő árnyalak legendájáról szólnak. Ő Melmoth, a Tanú, egy különös szellem, aki a Földet járja szüntelen a bűn és bűnhődés megtestesítőjeként. 

Akinek Melmoth megjelenik, választania kell: vagy együtt él bűnével, vagy megsemmisül, és az időtlen magány és sötétség kárhozatába vezet útja… Helen úgy érzi, Melmoth őt is gyerekkora óta figyeli… a múltjával való szembesülés pedig fontos választások elé állítja. 

Kitűnően megírt, lebilincselő történet a kegyelemről, a megváltásról, a szeretetről és a konfliktusok kezeléséről. 

***

Gyönyörű borító és egy nagyon borzongatónak tűnő történet, egy modernkori gótikus regény. Valahogy így indultam neki a Melmoth-nak. 

Miután véletlenül rábukkantam a könyvtárban, felcsillant a szemem, és hazaérve már el is kezdtem olvasni.

Visszaemlékezve talán soha nem olvastam még ilyen könyvet, ami ötvöz egy régi, félig-meddig megalapozott legendát a 21. századi Európával, azon belül is Prágával.

Szerintem szuper volt a helyszínválasztás, szinte első pillanattól kezdve megjelent előttem, a sötét, esős Prága, ami rögtön megalapozta a félelmetes történetet. De emellett sok más helyszín is megjelent benne visszaemlékezésként.

A főszereplő mindenképpen Helen, aki Prágába menekül a fiatalkorában elkövetett "szörnyű" bűn elől, de sok más fontos szereplő is van a történetben. Karel, az egyetemi tanár, akivel Helen a könyvtárban ismerkedik meg, és a felesége Thea (imádom a nevét!), a nyugdíjazott brit ügyvéd. Mellettük a legizgalmasabb karakter mindenképpen Albína, Helen  nagyon idős, nagyon mókás, de nagyon idegesítő szállásadója.

És természetesen ott van Melmoth vagy Melmotka, aki köré az egész történet szerveződik. Létezik vagy sem, mindegyik szereplőre másként, de hatalmas hatást tesz. Főként Helenre, aki már húsz éve bűnteti magát.

Azt vártam, hogy igazán borzongató, izgalmas történetet fogok olvasni, egy darabig, talán a háromnegyedéig ezt meg is kaptam. Sok izgalmas történés, új információk,  - amikre már elejétől kezdve vártam - és a hangulat is elég "sötét" volt, de a végére úgy éreztem, hogy elsikkadt az egész (bár a befejezés elég jó volt azért). És átugrott a történet egy kicsit filozófikusabb vonalra. Olyan kérdések merültek fel, hogy mi a bűn?, mi a bűnhődés?, kell-e egyáltalán bűnhődni?. Amivel nyilvánvalóan nincs baj és engem is elgondolkodtatott, de úgy éreztem, hogy magáról a cselekményről nagyon elvonta a figyelmet.

Ahogy fentebb írtam, sok visszaemlékezés van a történetben, amelyek egy részét nagyon élveztem, de a többi nagyon túlírt volt számomra, inkább koncentráltam volna a történet jelenére.

Egyelőre nagyon vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban, még kell idő, hogy letisztázódjon tetszett-e vagy sem. De mindenképpen szeretnék még esélyt adni az írónőnek és jó lenne még hasonló regényeket olvasni.